A koreai háború és az ENSZ-erők II. – Az észak-koreai offenzíva

1950. június 25-én reggel 4 óra 40 perckor félórányi tüzérségi előkészítés után az észak-koreai hadsereg Kim Cshek (Kim Ch'aek) tábornok irányítása alatt 11 ponton lépte át a két Korea közti határt és kezdte meg offenzíváját. A stratégia jelentős mértékben támaszkodott a második világháború alatt alkalmazott német villámháborús elvekre, amelyeket a szovjet tanácsadók igazították hozzá a koreai adottságokhoz. Ezen elvek alapján a tüzérségi csapást követően a tankok és gyalogság támadása szétzúzta a megzavarodott védőket, majd a védelem áttörése után a továbbnyomuló páncélos egységek elvágták a szervezett visszavonulás és utánpótlás útját, felmorzsolva a még védekező egységeket.

A jól előkészített és összehangolt offenzívát a tüzérség mellett az észak-koreai légierő is támogatta. A Szöul elfoglalását célzó főcsapást kiegészítette a félsziget középső részén indított másodlagos támadás, valamint a félsziget mindkét oldalán végrehajtott átkaroló partraszállások is. A támadás átütő erejéhez hozzájárult annak teljes váratlansága, mivel az amerikai katonai tanácsadók az ország földrajzi és infrastrukturális adottságait nem tartották alkalmasnak a hatékony és eredményes páncélos hadviselésre.

A villámháborús taktikát követő észak-koreai támadás rövid idő leforgása alatt áttörte a dél-koreai hadsereg védelmi vonalait. (1)

A történelmi főváros, Keszong (Keasong) négy óra leforgása alatt elesett. A dél-koreai erők fokozatosan szorultak vissza, az áttörés gyors sikerében az is szerepet játszott, hogy a dél-koreai katonai vezetés makacsul próbált ragaszkodni a 38. szélességi kör vonalának védelméhez ahelyett, hogy jobban védhető területre vonult volna vissza. A káoszhoz hozzájárult, hogy a dél-koreai vezetés túl korán adta ki a parancsot a Han folyón lévő hidak felrobbantására és így a dél-koreai csapatok jelentős része − mintegy 44 ezer fő − is a folyó túlsó oldalán ragadt, csak felszerelésüket hátrahagyva, rendezetlen csoportokban tudtak átkelni a folyón.

T-34-es tankok gyalogsági támogatással nyomulnak előre Szöulban. (2)

A határhoz és a 38. szélességhez közel fekvő Szöult június 28-án foglalták el az északi csapatok, azonban a hídfőért folytatott véres csata után csak július 2-án tudtak átkelni a Han folyón. Július elejére a Koreai Néphadsereg egységei 80 kilométer mélyen nyomultak be Dél-Korea területére, ugyanakkor a vezetési hibák és a tervezettnél lassabb előrenyomulás következtében nem tudták bekeríteni és megsemmisíteni a Szöulnál összevont dél-koreai erőket, amelyek súlyos veszteségeik ellenére vissza tudtak vonulni dél felé. 

Észak-koreai csapatok vonulnak be Szöulba 1950. június 28-án. (3)

Június 27-től kezdve már az amerikai légierő és a haditengerészet egységei is részt vettek a háborúban (egységeik a megelőző két napban is jelen voltak, hivatalosan az amerikai állampolgárok evakuációját biztosították). Néhány nappal később, július elejétől kezdve brit és ausztrál egységek is bekapcsolódtak a harcokba: a Japánból felszálló gépek mellett elsőként az amerikai USS Valley Forge és a brit HMS Triumph repülőgép-hordozók kötelékei nyújtottak támogatást a szárazföldön harcoló dél-koreai alakulatoknak.

Amerikai gépek bombázzák a Han folyó vasúti hídjait Szöultól délnyugatra, hogy ezzel próbálják meg lassítani az észak-koreai előrenyomulást. (4)

A dél-koreai hadsereg (ROK) újonnan kinevezett parancsnoka, Csong Ilgvon (Chung Il-kwon) szakított a korábbi utolsó emberig történő ellenállás és rugalmatlan területvédelem erőltetésével, ehelyett a dél-koreai hadsereg megőrzésére összpontosított, taktikai visszavonulásokkal próbált időt nyerni az amerikai csapatmozgósításra és a Puszan (Pusan) körüli védelmi vonalak kiépítésére.

A szuvoni repülőtér evakuációja során egy 37 mm-es páncéltörő ágyú és dél-koreai kezelőszemélyzete vonul vissza. (5)

A néphadsereg főerőinek támadását a félsziget nyugati és középső részére összpontosította annak érdekében, hogy szétzúzza a dél-korai haderő megmaradt részeit, valamint a délkeleti partvidéken lévő kikötők − Puszan (Pusan), Ulszan (Ulsan), és Phohang (Pohang) − elfoglalásával megelőzze az amerikai szárazföldi csapatok beavatkozását.

Július 1-jétől megkezdődött az amerikai szárazföldi egységek áthajózása Japánból Walton Walker tábornok vezetése alatt, azonban a megszálló feladatokat végző csapatok feltöltöttsége és felkészültsége, valamint a megfelelő nehézfegyverzet hiánya alkalmatlanná tette őket arra, hogy érdemben ellen tudjanak állni az észak-koreai erőknek. A Japánban állomásozó csapatok páncélos támogatása M24 Chaffee könnyű harckocsikból állt, mivel attól tartottak, hogy az ennél nehezebb tankok károsíthatják a japán utakat és hidakat.

A parancsnoka után 'Task Force Smith'-nek elnevezett összevont ideiglenes harccsoport július 5-én Oszan közelében került először harcérintkezésbe és próbálta megállítani az észak-koreai előrenyomulást. 

Amerikai katonák készülnek fel az észak-koreai tankok támadására Oszannál (a jobb oldali katona néhány perccel a kép elkészülte után vesztette életét). (6)

Az összeütközés jól példázta az erőviszonyokat: a támadásban részt vevő észak-koreai 107. harckocsiezred 33 darab T-34/85-öséből csak négyet tudtak mozgásképtelenné tenni, kettőt közülük a 105 mm-es tarackok lőttek ki HEAT lövedékkel (a nagy robbanóerejű harckocsi elleni lövedékekből azonban mindössze 6 darab állt a rendelkezésükre). A normál HE lövedékek egyszerűen lepattantak a T-34-esek páncélzatáról, a 75mm-es lövegek és a 2.36 inch-es kézi páncéltörő fegyverek is hatástalannak bizonyultak, az utóbbiból 22 rakétát lőttek ki közvetlen közelről a tankokra érdemi eredmény nélkül. A csata másnapjára a Task Force Smith eredeti 500 fős létszámának felére apadt.

Az első amerikai halott. (7)

A Task Force Smith elfogott tagjai várnak kihallgatásukra a szöuli városháza előtt. (8)

Az amerikai csapatok kétségbeesett helyzetéről sokat elmond, hogy a tokiói hadianyagraktárban talált három nagyjavításra szoruló és motorhibás M26 Pershing tankot is azonnal Koreába küldték, ahol az első összecsapásuk során el is vesztek.

A sikerek ellenére a háttérben a Néphadsereg vezetése számára elkezdett világossá válni, hogy a háború elhúzódhat, amihez nem áll rendelkezésükre megfelelő utánpótlás, ezért július 1-jétől megkezdték újabb gyalogsági, páncélos, tankelhárító és légvédelmi egységek felállítását. 

Észak-koreai parancsnoki állás. (9)

A dél-koreai hadsereg a földrajzi adottságot és a Kum (Geum) folyó természetes akadályát kihasználva igyekezett megerősíteni a védelmi vonalait, azonban a Koreai Néphadsereg július 7-én indított támadása áttörte védelmüket. Az észak-koreai csapatok július 14-én keltek át a Kum folyón, amit az amerikai főparancsnokság korábban az utolsó ellenállási vonalként határozott meg.

Az amerikai 24. Gyalogoshadosztály összevont erői a folyóhoz közeli Tedzson (Taejon vagy Daejeon) városánál tervezték feltartani az észak-koreai támadást (korábban a dél-koreai kormány is ideiglenesen ebbe a városba tette át székhelyét). A frissen érkezett, nagyobb tűzerejű 3.5 inch-es bazookák, a harctéren megjelenő M4 Sherman tankok és az ismétlődő légicsapások is kevésnek bizonyultak a sikerhez, az amerikaiak katonák csak 10 darab T-34-est tudtak elpusztítani, ebből nyolcat 3.5 inch-es rakétavetővel.

Három napnyi harc után, július 20-án, amíg a koreai lövészhadosztály frontális támadása lekötötte a demoralizált amerikai csapatokat, az észak-koreai páncélos egységek egy bal oldali átkarolással megkerülték a szárnyakat és az amerikai csapatok hátába kerültek, elvágták az utánpótlás és visszavonulás útvonalait, majd 40-50 kilométeres előretörés után bekerítették a védőket. Sok amerikai katonának nem sikerült a városból való visszavonulás, a hadosztály 30 százaléka, 1150-1200 fő került – a hadosztály teljes eszközállományával egyetemben – a veszteséglistára. Az észak-koraiak 108 amerikai foglyot ejtettek, a katasztrofális csata után a hadosztály parancsnoka, William F. Dean tábornok is fogságba került.

Észak-koreai tankok és motorbiciklis felderítő egységek veszik be Tedzson városát. (10)

A harcoló katonák életét a mindent beborító sár is nehezítette, ami akadályozta mind a járművek, mind a katonák mozgását az eleve fejletlen és rossz minőségű koreai utakon. A forró nyári hőségben júliusban és augusztusban folyamatosan ömlött az eső, volt, hogy 3-4 napig egyfolytában esett. A harcok következtében július középső két hetében 380 ezer menekült érkezett a még dél-koreai hadsereg által ellenőrzött területre, ami nemcsak fizikailag akadályozta az amerikai és dél-koreai csapatok és járművek haladását, hanem ezt kihasználva észak-koreai katonák is előszeretettel szivárogtak be a vonalak mögé tradicionális fehér koreai ruhát viselve, majd támadták meg meglepetésszerűen az amerikai katonákat. Aktívak volt a Koreai Néphadsereg partizán alakulatai is, az ENSZ-vonalak mögött vasúti hidakat és utakat rongáltak meg, zaklatták a visszavonuló alakulatokat.

Dél-koreai csapatok vonulnak vissza, hogy új pozíciókat vegyenek fel. (11)

Mialatt a ROK és az amerikai csapatok késleltetni próbálták az északi előretörést, Walker tábornok, kihasználva a Naktong folyó természetes akadályát, 220 kilométer hosszú védelmi vonalat hozott létre a félsziget délkeleti sarkában fekvő, a tengeri utánpótlás szempontjából létfontosságú kikötő, Puszan és a Naktong keleti partján lévő, a vasúti közlekedés miatt stratégiai fontosságú Tegu (Taegu vagy Daegu) város védelmére (a puszani hídfő védelmi vonala az angol megnevezése után ’Pusan Peremiter’ néven vált ismertté).

Több mint egy hónapon keresztül dúlt a küzdelem a Koreai-félsziget délkeleti sarkában a puszani hídfő megóvása érdekében létrehozott védelmi vonal, a 'Pusan Peremiter' mentén. (12)

A háború kitörését követő napokban az észak-koreai légierő aktívan kivette a részét a harcokból: a dél-koreai repülőterek elleni jól szervezett támadások során a Jak-9P vadászgépek és Il-10 csatarepülők a földön megsemmisítették a dél-koreai légierő döntő részét (összesen 16 gépet), illetve a légi bázisokon tartózkodó körülbelül 10 amerikai repülőgépet (amerikai jelentések hét dél-koreai és öt amerikai gép – három C-54D szállítógép, egy F-82G vadászgép és egy B-26B bombázó – elvesztését említik).

A háború első napjaiban az amerikai légierő Japánból felszálló B-26 Invader és B-29 Superfortress bombázói, F-80 Shooting Star sugárhajtású és F-82 Twin Mustang légcsavaros vadászgépei kapcsolódtak be a harcokba.

A Japánban lévő bázisukról felszálló nagy hatótávolságú és radarral felszerelt  F-82G Twin Mustang vadászgépek elsőként avatkoztak be a harcokba. (13)

Az egymás repterei elleni kölcsönös támadások mellett június 28-ától amerikai bombázók kezdték el támadni a hidakat, vasúti és közlekedési csomópontokat, az észak-koreai gépek pedig Inchon kikötőjében elsüllyesztettek 11 kisebb hajót és megtámadták a pályaudvart.

B-29 Superfortress bombáz észak-koreai célpontokat. (14)

A háború első hetének végén az amerikai légierő összesen 12 gép – három C-54 Skymaster szállítógép, öt B-26 Invader könnyű bombázó, három F-82 Twin Mustang vadászgép és egy F-80 Shooting Star sugárhajtású vadászgép – elvesztését ismerte el. Mindössze a veszteségek felében tartották részesnek az észak-koreai légierő gépeit (és ebből is csak három esetben légi harcban), ugyanakkor észak-koreai adatok szerint az amerikai veszteség ennek duplája volt. Az észak-koreai légierő 14 repülőgépet – nyolc Il-10 csatarepülőt és hat Jak-9 vadászgépet – vesztett, ezzel szemben az amerikai pilóták 21 légi győzelemről és 25 észak-koreai repülő földön történő megsemmisítéséről számoltak be.

Július 3-ától a brit HMS Triuph repülőgép-hordozóról felszálló Firefly FR.1 és Seafire FR.47 gépek, valamint az amerikai USS Valley Forge-ról bevetésre induló F-4U Corsair, A-1 Skyraider és sugárhajtású F-9F-2 Panther repülők, továbbá a Koreába áttelepülő ausztrál, amerikai és a frissen létrehozott dél-koreai alakulat F-51 Mustang gépei is kivették a részüket az észak-koreai célpontok támadásából.

A Valley Forge-ról felszálló repülőgépek támadása a vonszani olajfinomító ellen 1950. július 18-án. A felszálló füstöt mintegy 100 kilométeres távolságból is látni lehetett. (15)

Az észak-koreai légierői gépei támogatni tudták a földi csapataikat is, de igazán a tedzsoni hadműveletek alatt lángoltak fel a légi harcok. Meglehetősen ellentmondásosak a két oldal hivatalos statisztikái, annyi biztos, hogy az amerikaiak egy-egy L-4 és L-5 futár- és tüzérségi megfigyelő gép, egy B-26 bombázó, egy sugárhajtású F-80C vadászgép és egy B-29 bombázó légi harcban történő elvesztését és egy másik súlyos megrongálását ismerte el (ehhez még hozzájöttek a légvédelem által megsemmisített, súlyosan megrongált, balesetben vagy ismeretlen okból elveszett gépek). Észak-koreai közlés szerint vadászgépeik augusztusig 18 vadászgépet és 29 bombázót lőttek le.

A Japánból induló sugárhajtású F-80C Shooting Star gépek hatékonyságát nagyban korlátozta relatív kis hatótávolságuk. (16)

A légi csaták során és az észak-koreai repülőterek elleni ismételt támadások hatására az észak-koreai légierő nagyon súlyos veszteségeket szenvedett, fokozatosan elveszítette szerepét és beavatkozási képességét, légi támogatás és fedezet nélkül hagyva az offenzíva földi csapatait. Az amerikai légierő hírszerzésének jelentése szerint augusztus végére 110 gépet a földön, 24 gépet légi harcban és 2 gépet bombázók lövészei semmisítettek meg, így becsléseik szerint a kezdeti 150 észak-koreai harci gépből augusztus végére mindössze 18 darab maradt működőképes. Szovjet források megerősítik, hogy augusztus utolsó hetére az észak-korai légierő lényegében megszűnt veszélyforrásnak lenni, mindössze 21 csatarepülővel és egy vadászgéppel rendelkezett.

Koreai fiú áll egy észak-koreai Jak vadászgép roncsain.  (17)

Az ENSZ egyre növekvő számú egyesített légiereje megszerezte a Koreai-félsziget fölötti légi uralmat és innentől fogva több hónapon keresztül totális légi háborút vívhatott Észak-Korea egén. Az észak-koreai légierő már nem tudott érdemi ellenállást kifejteni, erejéből csak néhány elszórt megjelenésre futotta. Ezek közül talán az egyik legfigyelemre méltóbb, amikor két Il-10-es augusztus 23-án megtámadta és megrongálta a brit haditengerészet HMS Comus rombolóját a Sárga-tengeren.

A haditengerészeti egységek a háború első napjaitól kezdve beavatkoztak a harcokba, majd teljes egészében blokád alá vették a Koreai-félszigetet. A vadászgépek és vadászbombázók indítása és fogadása mellett a hadihajók közvetlenül is részt vettek a szárazföldi egységek tűztámogatásában és az észak-koreai célpontok támadásában. Augusztus elején a USS Valley Forge (CV-45) mellé megérkezett a második amerikai repülőgép-hordozó, a USS Philippine Sea (CV-47), valamint két további kísérő repülőgép-hordozó, a USS Badoeng Strait (CVE-116) és a USS Sicily (CVE-118) (a USS Boxer CV–21) repülőgép-hordozó csak azt követően csatlakozott, hogy átszállított 145 darab F-51 Mustang gépet az Egyesült Államokból).

Egy brit Firefly I repül el a HMS Triumph mellett, háttérben a USS Valley Forge. (18)

Nem sokkal később kialakult az ENSZ tengeri egységei közötti feladatmegosztás: a Koreai-félsziget keleti oldalán, a Japán-tengeren az Egyesült Államok haditengerészeti egységei (a Task Force 77 köteléke) biztosították a Japánnal és az USA-val meglévő összeköttetést, míg a nyugati oldalon, a Sárga-tengeren a Brit Nemzetközösség és a koalíciós országok folyamatosan érkező további tengerészeti egységei teljesítettek szolgálatot.

Egy Seafire rakétája talál el egy észak-koreai hajót a part közelében. (19)

A HMS Consort brit romboló sorol be a HMS Triumph repülőgép-hordozó mellé. (20)

Az ENSZ és amerikai légi és tengeri fölény ellenére a kezdeményezés az észak-koreaiak kezében maradt, július végéig - augusztus közepéig az offenzíva fő irányában 400 kilométert, a mellékhadszíntereken 160-200 kilométert nyomultak előre, elfoglalva Dél-Korea területének 90 százalékát. A főerő ekkor 100-150 kilométerre volt az offenzíva fő célpontjaitól, a legfontosabb dél-koreai kikötőktől. A koalíciós légi aktivitás miatt július második felétől a Koreai Néphadsereg kénytelen volt hadműveleteit szinte kizárólag éjszaka végrehajtani.

Amerikai egységek ássák be magukat az észak-koreai támadásra készülve. (21)

Augusztus elején a beérkező erősítéseknek köszönhetően az ENSZ-erők együttes 92 ezer fős ereje már meghaladta az észak-koreai csapatok 70 ezres létszámát. Az észak-koreai katonai vezetés számára nem maradt más lehetőség, mint hogy minden erejével igyekezzen felgyorsítani a hadművelet befejezését. Négy irányból volt lehetséges megközelíteni Puszant, és a Koreai Néphadsereg erői augusztus folyamán mind a négy irányból egyidőben támadták a dél-koreai és amerikai védelmi vonalakat. Az észak-koreai hadsereg kínai polgárháborús veteránjaiból álló 6. Hadosztályának gyors előrenyomulása azzal fenyegetett, hogy délnyugatról átkarolják Walker védelmi vonalát, bekerítve a megmaradt amerikai és dél-koreai egységeket. A támadást augusztus 25-re Puszantól mindössze 48 kilométerre sikerült megállítani, de a védőöv területe így is a felére csökkent. 

Ikonikus kép egy amerikai katona halálának körülményeiről 1950. szeptember 2-án. (22)

Az észak-koreai csapatokat irányító Kim Cshek (Kim Chaek) tábornok tovább erőltette a támadást annak reményében, hogy elvághatják az amerikai utánpótlás érkezésének útját, azonban a védők jelentős áldozatok árán – többek között a csapatok folyamatos mozgatásával – biztosítani tudták az amerikai és brit nemzetközösségi csapaterősítés folyamatos érkezését. Augusztus végére a néphadsereg támadása a front teljes hosszában megakadt, a légi csapások és a tüzérségi támadások hatására néhány pozíciót fel is kellett adniuk.

A puszani hídfő védői 105 mm-es tarackkal lövik az észak-koreai állásokat, 1950. augusztus 27.  (23)

A folyamatos előrenyomulás alatt ekkorra már az észak-koreai hadsereg is hatalmas veszteségeket szenvedett mind élőerőben, mind pedig eszközállományában: a tüzérségi eszközök mintegy 40%-a, a tankok és önjáró lövegek több mint 50%-a elveszett, a gyalogsági hadosztályok hivatalos erejük 30-50%-át érték csak el létszámban és felszerelésben. Augusztus 18-tól elkezdett megérkezni az utánpótlásuk, azonban az újonnan hadba álló csapatok harcértéke jóval elmaradt a pótolni kívánt egységekénél. Megérkezett ugyan két újonnan felállított és 80 darab T-34/85 tankkal felszerelt páncélos dandár, valamint a 105. Páncélos Dandár is kapott valamennyi pótlást, azonban sok új tankot a koalíciós légierő már a hadműveleti zónába való megérkezése előtt elpusztított. Az elveszett és hiányzó eszközöket az észak-koreai hadsereg már nem tudta pótolni. Az utánpótlási vonalaik végletekig ki voltak feszítve, miközben a közúti vagy vasúti szállításra a tömeges légi csapások miatt legfeljebb éjszaka nyílt lehetőség. A csapatok lőszer-és fegyverzethiánnyal küzdöttek, gyakran előfordult, hogy az élelmiszer- és lőszerutánpótlást kézi erővel kellett a frontvonalba eljuttatni.

A "Saddle Ridge" magaslata, ami a Tegu városáért folyó küzdelem egyik színtere volt. A fénykép 1953. április 2-án készült. (24)

Mindeközben, ha lassan és akadozva is, de beindult az amerikai hadigépezet: folyamatosan érkeztek az M46 Patton, M4A4 Sherman és M26 Pershing közepes és nehéz harckocsikkal felszerelt páncélos alakulatok, de a mozgósítás során voltak olyan egységek is, amelyek mindössze egy nap alatt kapták meg az új típusra való átképzést. A kezdeti észak-koreai erőfölény lassan elapadt, augusztus végére a rendelkezésre álló több mint 400-500 amerikai tank legalább négyszeres (szovjet-orosz szerzők szerint tízszeres) számbeli fölényben volt az észak-koreai páncélosokkal szemben. A szeptember elején újra erőre kapó harcok során a 98 ezer észak-korai katonának már a 180 ezer fős ENSZ koalíciós erőkkel kellett szembenéznie.

Légi felvétel Puszan városának tengerpart felőli oldaláról. A kép 1953. április 4-én készült. (25)

A háború eddigi pontjáig − amerikai becslések szerint − az észak-koreai hadsereg 60 ezer főt vesztett (halott, sebesült vagy fogságba esett), míg a dél-koreai és amerikai veszteségek körülbelül 70 ezer és 19 ezer − más források szerint 16 ezer − főre rúgtak (az amerikai veszteségekben nagyságrendileg 4300-4500 a halott, 12 ezer a sebesült és 2500 a fogságba esett vagy eltűnt). A folyamatos koalíciós légicsapások és a hadihajók ágyútüze lehetővé tette Walker számára, hogy a szám- és tűzerőbeli fölényének köszönhetően megállítsa az észak-koreai támadásokat és néhány nappal később ellentámadásba mehessen át.

 

Felhasznált források:

• A felhasznált irodalmak teljes listáját a sorozat egy külön bejegyzése tartalmazza.

Képek, illusztrációk forrása:

(1) Carter Malkasian - The Korean War 1950-1953 (Osprey Publishing)
(2) Korean Central News Agency
(3) n.a.
(4) Air and Space Museum #: 50-9025-306-PS
(5) INP (USIA)
(6) US Army Center for Military History
(7) Carl Mydans/ICP
(8) Soviet Photo Agency/Bettmann/Getty Images
(9) US Army
(10) n.a.
(11) KOREA—1950,  Center of Military History. DEPARTMENT OF THE ARMY, CMH PUB 21–1
(12) Carter Malkasian - The Korean War 1950-1953 (Osprey Publishing)
(13) U.S. Air Force

(14) U.S. Air Force
(15) U.S. Navy Photograph (National Archives);  80-G-707876  

(16) U.S. Air Force
(17) John Rich, with Elizabeth Shim, Andrew Salmon, Robert Koehler, Korean War in Color: A Correspondent’s Retrospective on a Forgotten War
(18) IWM A 31695A
(19) IWM A 31704
(20) IWM A 31696A
(21) NARA FILE: 111-SC-345461
(22) Sgt. Turnbull (Army); NARA FILE  111-SC-347826
(23) PFC Wayne H. Weidner, Army Signal Corps Collection (U.S. National Archives); SC 34710
(24) Army Signal Corps Collection (U.S. National Archives); SC 472164

(25) U.S. Navy Photograph (National Archives); 80-G-479409