A koreai háború és az ENSZ-erők VII. – Légi háború és a háború végjátéka

A háború egész ideje alatt intenzív harctérnek számított a Korea fölötti légtér. Az ENSZ légiereje döntő részben, majdnem 98 százalékban az amerikaiak légi egységeire támaszkodott, akiket csak kiegészítettek a többi ország – elsősorban brit, ausztrál, dél-afrikai és dél-koreai – harcoló légi alakulatai. A háború kezdetén leginkább második világháborús légcsavaros gépek jelentették a légierő nagyobb részét, ilyenek voltak az előretolt repülésirányító szerepkörben használt T-6 Mosquito, az F-51 Mustang és F-82 Twin Mustang vadászbombázók, a B-29 Stratofortress és B-26 Invader bombázók, a repülőgép-hordozókról üzemelő amerikai F4U Corsair, AD Skyraider, brit (és ausztrál) Sea Fury, Seafire és Firefly gépek, valamint a kevésbé ismert éjszakai vadászrepülő, az F7F Tigercat. Ezek mellett a típusok mellett már megjelentek a korai sugárhajtású vadászgépek is, mint az F-80 Shooting Star, az ausztrálok által üzemeltetett Gloster Meteor, a repülőgép-hordozóról is használható F2H Banshee, F9F Panther és az éjszakai vadász F3D Skyknight. A korszerű szovjet MiG-15 vadászgépek megjelenésével az amerikaiaknak folyamatosan újabb típusokat is a térségbe kellett küldeniük, mint amilyenek az F-84 Thunderjet és a háborúban ikonikussá váló F-86 Sabre, valamint a – korszerű radarja miatt a frontvonaltól északra folyó harcoktól sokáig visszatartott – F-94 Starfire vadászrepülők voltak. 

T-6 Mosquitók a K-6 (Pyongtaek) reptéren 1951 tavaszán. (1)

F-51D Mustangok sorakoznak egy koreai reptéren 1952-ben. (2)

Egy-egy nagy rombolóerejű bombával felszerelt F-51D Mustang gördül ki felszálláshoz. (3)

Kéttörzsű, radarral felszerelt F-82G légcsavaros vadászgépek Japánban. A kommunista csapatok előretörése miatt 1950-ben és 1951-ben a USAF kénytelen volt több vadászrepülő-alakulatot Japánban állomásoztatni. (4)

Észak-Korea feletti bevetésről visszatérő F4U Corsair gépek köröznek a USS Boxer körül, várva a következő csapásban részt vevő repülőgépek felszállását. A hajó felett egy helikopter lebeg. (1951. szeptember 4.) (5)

A USS Boxer repülőgép-hordozó AD-3W "korai figyelmeztető" gépei repülnek kötelékben Korea partjainál. (1951. augusztus 27.) (6)

Brit Hawker Sea Fury száll fel a HMS OCEAN repülőgép-hordozó fedélzetéről Sasebo kikötőjében, Japánban. (7)

A brit HMS OCEAN repülőgép-hordozóról felszálló Fairey Firefly Mark IV FR végez felderítő repülést Korea keleti partvidéke mentén. (8)

Az amerikai tengerészgyalogság éjszakai bevetésekre specializált Grumman F7F Tigercat gépét készítik elő karácsonyi bevetésre. (9)

Bevetésre kész F-80C Shooting Star egy-egy pár 1000 fontos (454 kilogrammos) bombával és ledobható póttartállyal felszerelve. (10)

Ausztrál pilóták bontják meg sugárhajtású Gloster Meteor vadászgépeik formációját Japán felett. A II. világháború során a brit légierő színeiben repülő Gloster Meteor volt a szövetségesek egyetlen éles harci bevetésen is részt vevő sugárhajtású repülőtípusa. (11)

 

A USS Boxer repülőgép-hordozóról felszálló, rakétákkal felszerelt Grumman F9F-2 Panther sugárhajtású vadászgépek. A fénykép 1951. július 15-én, az észak-koreai Wonsan (Vonszan) ostroma idején készült (a város reptere a kép bal alsó sarkában, a kikötő közvetlenül a repülők alatt látható). (12)

F9F-2 Panther vadászgépek köteléke tér vissza bevetésről. (1952. május 14.) (13)

McDonnell F2H-2 Banshee sugárhajtású vadászgép repül Wonsan (Vonszan) fölött. Közvetlenül alatta a wonsani repülőtér fekszik. (1952. október 20.) (14)

F2H-2 Banshee géppár repül Hungnam fölött egy nappal a tűzszünet életbe lépése előtt. A bal oldali gép alatt Hungnam kikötője, a bal felső sarokban a Songchon folyó torkolata látható. (15)

Repülőgépek várják a USS Essex fedélzetén, hogy elálljon a havazás és folytathassák a földi célpontok elleni támadásokat. A képen F4U-5N, F2H-2, F9F és AD típusú gépek is láthatóak. (1952. január 18.) (16)

A tengerészgyalogság sugárhajtású Douglas F3D-2 Skyknight éjszakai vadászgépei parkolnak Pyeongtaek (K-6) repülőterén. (17)

Az egyenes szárnyú F–84 Thunderjet sugárhajtású vadászbombázó légi harc képességekben alulmaradt a MiG-15-öshöz képest, de széles körben alkalmazták földi célpontok elleni támadásokhoz. (18)

Az 'Operation High Tide' 1952 májusában volt az első olyan légi utántöltéssel kivitelezett művelet, amely során 12 darab F-84 Japánból felszállva észak-koreai célpontokat bombázott. Ugyanebben az évben légi utántöltéssel és leszállás nélkül már a Csendes-óceánon is átrepülve hajtottak végre hasonló bevetéseket. (19)

Felsorakozott F-86 Sabre vadászgépek várnak bevetésre. (1951. június) (20)

A földi célpontok elleni támadásra is képessé tett F-86F változatú Sabre áll a lyukakkal perforált acélszalagokból (PSP - Pierced Steel Planking) összeállított felületen, amit ideiglenes le- és felszállópályaként használtak. (21)

Az F-94B vette át a légcsavaros F-82G szerepét éjszakai vadászként és bombázók kísérőjeként Korea és Japán felett. (22)

A háború kezdetén az egyenes szárnyú F-80 Shooting Star (bal felső) számított az amerikai légierő elsődleges sugárhajtású nappali vadászgépének a Távol-Keleten, amelynek szerepét idővel a gyorsabb, nyilazott szárnyú F-86 Sabre (bal alsó) vette át. Az éjszakai vadász szerepkörében a légcsavaros F-82 Twin Mustang vadászgépeket (jobb felső) a sugárhajtású F-94 Starfire típus (jobb alsó) váltotta. (23)

A B-26 bombázók Koreában jellemzően közlekedési célpontok elleni éjszakai támadásra szolgáltak, de 1952-ben és 1953-ban stratégiai célpontok bombázásában is részt vettek. (24)

Az ellenséges egységek könnyebb éjszakai felderítése érdekében néhány B-26-ost kísérleti infravörös felderítő berendezéssel szereltek fel. A személyzet egyik tagja egy 3 hüvelykes (7,62 centiméteres) képernyőn követhette nyomon a nagyobb hőforrásokat, például mozdonyokat. (25)

Boeing B-29 Superfortress nehézbombázó a koreai konfliktus alatt. (26)

A B-29-es bombázócsoport vezérgépe kezdi meg észak-koreai célpontok bombázását 1951 februárjában. (27)

A koreai háború során vetettek be először helikoptereket; kezdetben kutató-mentő, sebesült- és teherszállító, tüzérségi megfigyelő szerepkörben, majd először itt történt meg aktív harctéri bevetésük is. Jellemző típusaik a Bell H-13 Sioux, a Sikorsky S-52 (HO5S-1), a Sikorsky H-5 (HO3S-1), a Sikorsky H-19 Chickasaw és a brit Westland WS-51 Dragonfly (módosított és licensz alapján gyártott H-5) voltak.

Amerikai Bell 47G (H-13 Sioux) helikopter száll föl egy brit táborból Koreában. (28)

Egy 'MASH' ('Mobile Army Surgical Hospital'), mozgó sebészeti vagy előretolt tábori kórház személyzete és felszerelése, köztük egy Bell H-13 Sioux helikopter. (1951. október 14.) (29)

 

Sikorsky HO3S (H-5) száll le tüzérségi megfigyelő küldetése után a USS Manchester cirkáló fedélzetére. (30)

Egy H-5G helikopter evakuál egy sérült etiópiai ENSZ-katonát egy távoli, havas hegycsúcson lévő radarállomásról 1952 márciusában. (31)

 

Fém kapszulák segítségével két hordágy szállítására alkalmassá tett H-5G száll le, hogy felvegyen egy sebesültet. "A-kereteiket" egymáshoz támasztva két koreai munkás figyeli az akciót. (1951. július) (32)

 

Sikorsky H-19 Chickasaw szállítóhelikopter a gyalogság ellátmányával Panmunjom közelében. (1953. május 23.) (33)

Amerikai tengerészgyalogosok hajtják végre első helikopterszállítású támadásukat a 'Hill 812'-ön, hogy tehermentesítsék a dél-koreai egységeket. (1951. szeptember 20.) (34)

 

Az Amerikai Egyesült Államok Tengerészgyalogságának HRS-1 (H-19 Chickasaw) helikopterei indulnak bevetésre a USS Sicily-ről az 'Operation Marlex-5' művelet során Inchon (Incshon) térségében. Ez volt az első alkalom, hogy a tengerészgyalogság partraszálló erőit helikopterrel tették partra. (1952. szeptember 1.) (35)

A szállító repülők közül a C-46 Commando, a C-47 Skytrain vagy más néven Dakota, a C-54 Skymaster, a C-119 Flying Boxcar és a C-124 Globemaster II gépek végezték a munka dandárját. 

C-46 Commando szállítórepülők Koreában. (36)

A C-47 Skytrain bizonyult az egyetlen olyan többmotoros légi szállítóeszköznek, amelyet az előretolt, kisebb koreai repülőterekről is lehetett üzemeltetni. (37)

Douglas C-54 Skymaster szállítórepülő, az előtérben egy H-5-ös. (38)

A nagy befogadóképességűre és könnyű be- és kirakodásra tervezett C-119 Flying Boxcar szállítórepülők alapvető szerepet töltöttek be a logisztikai műveletekben Koreában. (39)

A levegőből ledobott utánpótlás szállításáért leginkább a C-119 gépek voltak felelősek. (40)

A páratlan szállítókapacitással rendelkező C-124 Globemaster az '50-es évek közepén került a USAF állományába. (41)

A harctér másik oldalán a szovjet MiG-15 és MiG-15bis sugárhajtású vadászgépek szereztek hírnevet maguknak, emellett a szovjet csapatok még kis számban használtak légcsavaros La-11 gépeket éjszakai vadász szerepkörben. Az Egyesített Légierő kínai és észak-koreai gépállománya a MiG-15 variánsok mellett La-9, Jak-9 és La-11 légcsavaros vadászgépekből, Il-10 csatarepülőkből, Tu-2 kétmotoros bombázókból állt, bár a kiképző és gyakorló Jak-18 és a kétfedeles Po-2 gépeket is felhasználták a harci bevetések során (a Szovjetunió több mint 100 darab korai sugárhajtású MiG-9, Jak-23 és Jak-17 repülőgépet is szállított az Egyesített Légierő számára). 

A háború másik ikonikus géptípusa: a szovjet gyártású sugárhajtású MiG-15 vadászrepülőgép. (42)

 

1953. szeptember 21-én dezertált észak-koreai pilóta MiG-15bis gépe a Szöulhoz közeli Kimpo légibázis hangárjában. (43)

 

A Koreában harcoló szovjet és kínai csapatok által is használt Lavochkin La-11 légcsavaros vadászgép típusa. (44)

A kínai repterekről felszálló szovjet vadászpilóták 1950. november 1-jétől kezdve állandó jelleggel kivették részüket a Korea feletti légi harcokból. A szovjet MIG-15 vadászgépek jelenléte Korea északnyugati részén, a Jalu és Chongchon folyó közötti terület felett volt a legerősebb, emiatt ez a rész az amerikai repülési körökben megkapta a "MiG-folyosó " (’MiG Alley’) elnevezést is.

A kínai határ mentén található "MiG-folyosó" az észak-koreai légtér azon része volt, ahol a kommunista csapatok légiereje leginkább harcolt a légi fölény megszerzésért. (45)

A kínai katonai vezetők már néhány nappal a Kínai Népi Önkéntesek (CPV) Jalun való átkelése után elkezdték számba venni és megtervezni a koreai légi hadműveletek hosszú távú lehetőségeit. A terveik szerint 1951 január-februárjában a kínai légierő 4 vadászezredének mintegy 120 MiG-15-ös gépe került volna bevetésre a kínai és észak-koreai határ védelmében, április közepére az elérhető repülőgépek számát 360-ra növelték volna (öt MiG-15 és egy La-11 vadászezred, két Il-10 csatarepülő-ezred és négy Tu-2 bombázóezred keretein belül), majd 1951 végére a bevethető repülőgépek számának el kellett volna érnie az 1300-at.

A kínai légierő vezetői két lehetséges szcenáriót vizsgáltak meg. Az egyik szerint a kínai harci gépeket Koreába telepítették volna és így közvetlenül is részt tudtak volna venni a szárazföldi műveletek támogatásában, míg a másik verzió szerint csak a Kínából felszálló repülőgépek avatkoztak volna be a harcokba. Mao Ce-tung végül a CPV-vezetők nyomására 1950. december 4-én beleegyezett a közvetlen légi támogatást biztosító stratégiába. Ennek hatékony kivitelezéséhez számos, sugárhajtású repülők üzemeltetésére is alkalmas repülőtérre lett volna szükség Észak-Koreában, azonban 1951 elején egyetlen, a kritériumoknak megfelelő működőképes repülőteret sem találtak az országban.

A kínai kérésre válaszul Sztálin segítséget ígért: két fém kifutópályát (lyukakkal perforált acélszalagokból álló fel- és leszállópálya készletet), légvédelmi fegyvereket és lőszereket bocsátott rendelkezésre, valamint további négy beton repülőtér építését indítványozta, amelyeket a szintén áttelepülő szovjet légi alakulatok használták volna. Ezeknek a repülőtereknek a megépítése a kínaiak feladata volt, míg a kínai alakulatok által használt másik négy repülőtér kialakításával az észak-koreaiakat bízták volna meg. Kim Ir Szen bele is egyezett az építkezések munkamegosztásába, azonban a gyakorlatban egyetlen észak-koreai katona sem vett részt a munkálatokban.

A gépesített eszközök hiánya miatt a repülőterek megépítésének hatalmas élőmunka igénye volt. Egyetlen repülőtér építésének erőforrásigényét a kínaiak 24 ezer embernapra becsülték, amihez jobb híján kínai katonai alakulatokat vezényeltek ki. A rohamtempóban épülő négy repülőtér – Sunan, Yongyu, Namyonni és Pyongyang (Phenjan) – május végére készült el, amihez 2 millió embernapra, valamint 30 ezer tonna cement, 36 ezer darab acéllemez, valamint további felszerelés és anyag szállítására volt szükség. Ezzel párhuzamosan 1951 januárjától Kínán belül is megkezdődött a repülőterek hálózatának megnövelése annak érdekében, hogy légi tevékenységüket kiterjeszthessék a koreai félsziget középső területeire is.

Nem csak a kommunista oldal volt rászorulva az emberi munkára a repülőterek kialakításakor: rizsadagok fejében több mint 1000 dél-koreai férfi, nő és gyerek is dolgozott azon, hogy a Szöulhoz közeli Kimpo légibázist működőképes állapotba lehessen hozni. (1951. április) (46)

A koreai építési munkálatok felkeltették az ENSZ-erők légi egységeinek figyelmét is, 1951 április-májusában rendszeressé váltak a repülőterek elleni légi csapások. A kínaiaknak légvédelmi alakulataik többségét – 11 ezredet, később kiegészülve 8 ezrednyi szovjet légvédelmi egységgel – a repülőterek védelmére kellett rendelniük, emiatt megfelelő védelem nélkül hagytak számos fontos célpontot és utánpótlási útvonalat, azonban így sem tudták megakadályozni a légi támadásokat. Kínai jelentések szerint ezeket a létesítményeket 72-szer érte támadás, a ledobott bombateher harmada, 6826 bomba ért el találatot. A repülőterek elkészültével a kínaiaknak azzal is szembesülniük kellett, hogy azokat a szovjet pilóták mégsem fogják tudni használatba venni, mivel túl messze feküdtek az általuk használt, Kína belsejében létesített repülőterektől. Sztálin a kínai elégedetlenségre válaszul a Jalu folyó fölötti terület védelmének további légi egységekkel való megerősítéséről döntött, azonban hangsúlyozta, hogy a kínaiaknak kell gondoskodniuk a frontvonal fölötti terület és csapataik légi fedezetéről. 

A kommunista csapatok egyik légvédelmi tüzérségi állása. (47)

A három kommunista ország együttműködésében nem volt teljes az összhang: 1951. március végén, miután a szovjet vadászgépek nem tudták megakadályozni, hogy az ENSZ-gépek bombázása újra és újra használhatatlanná tegye a Kína és Észak-Korea határán húzódó Jalu folyón átívelő vasúti hidakat, kínai vezetők még az észak-koreaiakhoz is segítségül fordultak, hogy légcsavaros vadászgépeikkel hozzá tudnának-e járulni a szovjet sugárhajtású vadászok munkájához. Annak ellenére, hogy a szovjetek beleegyeztek a Koreában harcoló légi egységek növelésébe, az ehhez előfeltételül szolgáló repülőterek építését a kínaiak felelősségi körébe utalták, hatékony légi fedezet nélkül azonban szinte lehetetlen feladatnak tűnt időben befejezni az ehhez szükséges munkálatokat. Az is igaz ugyanakkor, hogy sem a kínaiak, sem pedig az észak-koreaiak nem akarták kockára tenni a nehezen ki- vagy újraépített saját légierejüket, pedig Sztálin pont ezt a kockázatvállalást várta volna el a kínai katonai vezetőktől.

1951 tavaszára a Kínában állomásozó másodvonalbeli szovjet vadászrepülő-hadosztályok négy hadosztálynyi kínai és egy hadosztálynyi észak-koreai pilótát képeztek ki, ennek ellenére 1951 májusáig csak szovjet pilóták hajtottak végre harci bevetéseket Korea fölött (támogatást csak két kínai vadászezredtől kaptak január és március között). 1951 márciusában megalapították az Egyesített Légierőt vagy Egyesített Légi Hadsereget, ami a kínai területről koreai bevetésben részt vevő kínai és észak-koreai repülő egységeket fogta össze. Kezdetben öt repülőhadosztállyal rendelkeztek, de ebből csak kettő volt MiG-15 vadászgépekkel felszerelve (a másik három Tu-2 bombázókkal, Il-10 csatarepülőkkel, La-11 légcsavaros és MiG-9 sugárhajtású vadászgépekkel rendelkezett).

Egy Szovjetunió Hőse érdemrenddel kitüntetett pilóta fényképezkedik földi személyzetével MiG-15-ösének orránál Andong repülőterén. (1951) (48)

1951. április 1-jén a kommunista csapatok légi ereje 318 vadászgépet tudott felvonultatni az ENSZ légi ereje ellen. Ebből 304 volt bevethető állapotban, 157 tartozott az Egyesített Légierőhöz (103 MiG-15, a többi MiG-9 és La-11) és 147 volt szovjet MiG-15 és MiG-15bis. 1951 végére a harcba küldhető MiG-15-ösök száma nagyságrendileg elérte a 450 darabot. A munkamegosztást tekintve a kínaiak feladata volt a bombázók és vadászbombázók elleni támadás, míg a szovjet pilóták rendszerint a kísérővadászokkal bocsátkoztak harcba. A szovjetek nem vagy csak alig hangolták össze tevékenységüket a kínai és észak-koreai légi egységekkel vagy koordinálták működésüket a földi hadműveletekkel, tőlük szinte teljesen függetlenül működtek. Ez alkalmanként végzetes tévedésekhez vezetett: kínai és észak-koreai légvédelmi egységek szovjet MiG-ekre nyitottak tüzet (bár előfordult baráti tűz a szovjet légvédelem részéről is), és szovjet pilóták kínai MiG-eket lőttek le tévedésből. Peng tábornok egy kínai–szovjet–koreai közös parancsnokság létrehozására is javaslatot tett, azonban ez érdemben nem valósult meg. 

Szovjet pilóták a kínai Miaogou repülőtéren 1951 őszén egy MiG-15 vadászgéppel a háttérben. (49)

1951. június elején érkeztek meg Kínába a szovjet légvédelmi egységek (két légvédelmi tüzérhadosztály és egy légvédelmi fényszóró ezred), feladatuk a kínai és az észak-koreai repülőterek és a Jalu folyó hídjainak védelme volt. 1951 szeptemberében az egyik hadosztály Észak-Koreába települt, ahol két épülő repülőtér (Taechon és Namsi) védelmét látták el, azonban a sugárhajtású repülőgépekkel és a nagy magasságban repülő bombázókkal csak korlátozott eredményességgel tudták felvenni a harcot.

Bár nem ez volt a jellemző, de a legnagyobb légi csatákban egyszerre akár 100 MiG is részt vett. 1951 tavaszán kezdődött meg a Koreában harcoló veterán szovjet pilóták első körének lecserélése, ami 1952 elején tovább folytatódott. Az újonnan érkezett pilóták többsége mögött csak kevés repült óra állt és – amellett, hogy nem vagy csak alig rendelkeztek korábbi harci tapasztalattal – nem kaptak megfelelő felkészítést sem a koreai háború körülményeihez, aminek a hatása egyre inkább megmutatkozott harctéri eredményeikben is. 

Szovjet ászpilóta demonstrálja társainak a sikeres légi párbaj körülményeit a bevetés után, már kínai földön. (1952) (50)

A háborúnak ebben a szakaszában az ENSZ légi egységeinek fő feladata az úgynevezett légi lefogás, vagyis az ellenséges utánpótlási vonalak megbénítása, működésének akadályozása volt, ideértve a csapatösszevonások, járművek, utak, vasútvonalak, hidak elleni támadásokat, illetve lényegében minden olyan akciót, amelyek megzavarják vagy megakadályozzák, hogy a frontvonalban harcoló kommunista csapatok utánpótláshoz vagy erősítéshez juthassanak. Ridgway felőrlő stratégiájával összhangban 1951 májusában a légi támadások intenzívebbé váltak az ’Operation Strangle’ (vagyis „Megfojt”) hadművelet keretében. A három legfőbb légi lefogó hadjárat közül kettő ugyanazon a néven, ’Operation Strangle’-ként folyt, az első 1951. május 31-i, a második augusztus 18-i kezdettel, míg a harmadik az ’Operation Saturate’ nevet kapta és 1952. március 3-tól május közepéig tartott. A légi műveletek kezdetben csak a frontvonaltól 100 kilométeren belüli távolságra lévő célpontokra összpontosítottak, azért, hogy a kommunista csapatok képtelenek legyenek egy esetleges nagyobb offenzíva huzamosabb ideig történő fenntartására. Július 30-án például 354 amerikai vadászbombázó további 91, a légvédelem elnyomásáért felelős repülőgép kíséretében egyidejűleg támadott Phenjan közeli célpontokat. 1951 augusztusától Észak-Korea egész területére kiterjesztették a légi támadásokat, elsősorban a vasúti hálózat, majd – miután októberben észlelték, hogy az épülő repülőterek mellett a meglévőkön is megkezdődött a repülőgépek összevonása – a repülőterek ellen. 

Bombázók személyzetének eligazítása a Tokióhoz közeli Yokota légibázison. Az eligazítást vezető őrnagy éppen egy sokat támadott célpontra, Sinuiju (Sinidzsu) városára mutat. (51)

 

Légi támadás egy vasúti híd ellen Sunan közelében. A kép középső-felső részén egy ejtőernyős bomba látható, a kis magasságból végrehajtott támadás esetén a bomba így nem közvetlenül a támadó repülőgép alatt robbant. (52)

Egy Superfortress bombái csapódnak be Saamcham repülőterének kifutópályájába Phenjantól mintegy 50 mérföldre (80 kilométerre) északra. A B-29-esek rendszeresen támadták az észak-koreai repülőtereket, hogy megakadályozzák azok használatát. (53)

Válaszul a szovjet és kínai pilóták olyan sikeresen támadták a bombázókat, hogy egyes légi hadműveleteket, például a Stratofortressek nappali támadásait fel kellett függeszteni. Ehhez a végső érvet az október 23-i légi harcok jelentették, ami később a „fekete csütörtök” nevet kapta az amerikai repülősök körében. Ezen a napon az észak-koreai repülőterek elleni bevetésre tartó 8 darab B-29 Superfortress bombázót, amelyeket 55 F-84 Thunderjet és 34 F-86 Sabre kísért, 58 MiG-15bis támadott meg, miközben további 26 MiG képezett tartalékot és készült fel a támadó vadászgépek visszatérésének fedezésére (az amerikai jelentések csak 44 MiG-et tartottak számon, más szerzők 100 gépet említenek). A szovjet pilóták – ezzel szemben – 22-28 darab B-29-esről és legfeljebb 100 kísérővadászról számoltak be, hivatalos jelentéseik szerint ezen a napon 10 darab B-29 és 3 darab F-84 gépet lőttek le, miközben egy MiG-15-öst veszítettek (ami egy Sabre-nak esett áldozatul), valamint 3 további gépük szenvedett sérüléseket. Az amerikai jelentések szerint a nyolc bombázóból négy megsemmisült, másik három olyan súlyos károkat szenvedett, hogy visszatérésük után selejtezni kellett őket (más szerzők szerint három gépet lőttek le és a fennmaradó öt bombázóból négynek kellett Koreában vagy Japánban kényszerleszállást végrehajtania sérülései miatt, valamint csak egy F-84-est veszítettek a légi harcokban). Amerikai állítás szerint egyébként vadászaik öt MiG-et, míg a Superfortressek lövészei további kettőt lőttek le (más forrás három-három vadászgépek és bombázók által lelőtt MiG-et tart számon). 

Három MiG-15-ös fordul rá támadásra, feltehetően egy amerikai B-29 bombázó szemszögéből. (54)

B-29 bombázó egy szovjet pilóta célkeresztjében 1951 októberében. (55)

Sinanju vasúti hídjai elleni 1951. október 27-i bevetéséről visszatérő B-29 bombázó, szárnyán a MiG-15 gépágyúja okozta komoly sérülésekkel. (56)

A légi lefogó hadjáratok azonban összességében nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket: amellett, hogy nem tudták érdemben megakadályozni a kommunisták utánpótlását, az ’Operation Strangle’ mintegy 330 repülőgép elvesztésével is járt. Egy 1951-es katonai tanulmány becslése szerint egyénre lebontva egy amerikai katona esetében körülbelül hatszor nagyobb mennyiségű utánpótlással kellett számolni, mint egy kínai katona esetében. A kommunista katonák és mérnökök gyakran több párhuzamos hidat építettek egy-egy átkelőhelyhez, hogy az esetleges bombatalálatok ne okozzanak fennakadást az utánpótlás szállításában. Voltak hidak, amelyeket néhány centivel a víz alá építettek és kivehető hídfőkkel láttak el, hogy így csökkentsék felderíthetőségüket. A megtámadott fontosabb hidakat általában két nap alatt, a megrongált vasúti sínt kettő és hat óra közötti munkával, a vasúti pálya komolyabb sérüléseit pedig jellemzően négy és hét nap közötti időtáv alatt tudták újra használhatóvá tenni. Az észak-koreaiak és kínaiak emellett gyakran csapdát állítottak az éjszakai csapásmérő repülőgépeknek is: keskeny völgyekben X-alakban drótköteleket húztak ki és kiégett harckocsikat vagy teherautókat állítottak csaliként a völgyben futó utakra. Az éjszakai bevetésen lévő gépek pilótái nem láthatták radarjaikon a csapdát és a rácsapások során több gépet is elveszítettek emiatt. Az ENSZ-csapatok légi fölénye azonban nem maradt hatástalan: erre példa, hogy 1951 februárjában a Negyedik Offenzíva idején a kínai Peng tábornok arról panaszkodott, hogy megfelelő légi és légvédelmi fedezet híján csak az utánpótlás 60-70 százaléka jut el a frontvonalhoz.

Az ENSZ-csapatok légierejének kitartó támadásai megakadályozták a kínaiakat abban, hogy Észak-Koreában egyetlen újonnan épült repülőteret is üzembe hozzanak és légi egységeket telepítsenek át Koreába. Emiatt fel kellett adniuk a szárazföldi erőik légi támogatásáról és az ENSZ-egységek közvetlen légi támadásáról szőtt terveiket is. Észak-koreai repülőterek híján a kommunista MiG-15 gépek a bázisuktól csak nagyjából 240 kilométerre távolodhattak el, így feladatuk lényegében a baráti terület védelmére korlátozódott. A technikai korlátok mellett politikai szempontok is akadályozták a kínai (és az egész kommunista) légierő szélesebb körű bevetését. 1951-ben még a kínai légi stratéga fontos eleme volt bombázók bevetése amerikai és ENSZ-célpontok – elsődlegesen amerikai hadihajók és Szöul közelében lévő repterek – ellen. Ugyanakkor a kínaiak valószínűleg tisztában voltak azzal is, hogy az amerikai katonai vezetők tudatosan tartózkodnak a Jalutól északra lévő célpontok elleni fellépéstől, ezért ők sem engedélyezték a 38. szélességtől délre lévő célpontok támadását (majd 1952 márciusa után a bombázókat vissza is vonták). Ehhez hozzájött az is, hogy a szovjetek – lehetőségeikhez mérten – próbálták titokban tartani háborús jelenlétüket, és ennek megfelelően pilótáikra számos korlátozás vonatkozott annak érdekében, hogy elkerüljék az esetleges fogságba esést és ezzel lelepleződésüket. Az amerikai és koalíciós vezetés valóban igyekezett megelőzni a háború további eszkalációját azzal, hogy nem veszélyeztetik Kína és a Szovjetunió területét (és az íratlan megállapodás másik feleként a kommunista erők nem bombázzák Japánt, Dél-Koreát vagy az ENSZ tengeri flottáját). MacArthur menesztése után a korlátozásokat számszerűen is meghatározták: az előírások szerint a repülőgépek nem közelíthették meg Kínát 3 kilométernél, a Szovjetuniót pedig 32 kilométernél jobban, a tiltás ellenére azonban a légi harcok gyakran áthúzódtak a Jalu folyón túli kínai területre is. 

MiG-15-ös egy amerikai vadászgép célkeresztjében. (57)

Szovjet pilóta egy F-86-os nyomában. (58)

Egy légi harc végjátékának megörökítése drámai képsorokon. Miután az F-86 vezérgép megrongálta a megtámadott MiG-15-öst, túlrepül célpontján.  A kísérő F-86 Sabre szemszögéből látható, ahogy a MiG pilótája 23 és 37 milliméteres gépágyúival tüzet nyit az előtte áthaladó gépre, robbanást okozva a szárny közepén (3. kép), majd teljesen leszakítva a gép szárnyát (4-6. kép). Eközben a kísérő is tüzet nyit és megsemmisíti az ellenséges repülőt. (59)

Az ENSZ-csapatok elleni légi akciókra ennek ellenére sor került a háború alatt. 1951. november 6-án az Egyesített Légierő végrehajtotta egyik első nagyobb szabású, földi célpontok elleni támadását: 9 kínai Tu-2 közepes bombázó 16 La-9 légcsavaros és 22 MiG-15 vadászgép fedezete mellett sikeresen és veszteségek nélkül bombázta a Jalu folyó torkolatához közel fekvő Taewha-do szigetén lévő ENSZ-célpontokat. November 30-án – miután előző éjszaka 10 Tu-2-es sikertelenül bombázta a környező szigetek körül állomásozó ENSZ-hajókat – újabb légi támadást indítottak a Taewha-do mellett fekvő Simbi-do szigeten lévő célpontok ellen. A 9 darab Tu-2 bombázó kíséretét és védelmét 16 La-11 légcsavaros vadászgép mellett 16 MiG-15-ösnek kellett volna biztosítania, amikor 30-31 amerikai F-86 támadta meg az alakzatot. A kínaiak vesztesége az amerikaiak szerint nyolc Tu-2, három La-11 és egy MiG-15 volt, míg a kínai források 4 bombázó elvesztéséről és további 4 sérüléséről számoltak be (kínai becslés szerint gépeik lelőttek 4 Sabre-t és három továbbit megrongáltak, az amerikaiak egy F-86 sérülését ismerték el). A légtérben tartózkodó szovjet MiG-15 pilótáit arra utasították, hogy ne avatkozzanak be a kínaiak akciójába. 

Nagysebességű Tupolev Tu-2 bombázó illusztrációja észak-koreai jelzésekkel. (60)

Az ehhez hasonló támadások kivételnek számítottak, a frontvonalban lévő ENSZ szárazföldi csapatok elleni – lényegében az egyedüli engedélyezett – rendszeres, éjszaki zavaró bombatámadásokat jellemzően csak légcsavaros Po-2, Yak-18 és La-9 könnyű repülőgépek hajtották végre. A leginkább karakteres ilyen támadók a kétfedeles Polikarpov Po-2 gépek voltak. Ezek a gépek, illetve az általuk végrehajtott zavaró akciók a "hálótermi létszámellenőrzésre" utalva megkapták az ENSZ-katonáktól a 'Bed-check Charlie' becenevet. A típus első repülését még 1927-ben tette meg, könnyű fa- és vászonszerkezetének, rendkívül alacsony repülési magasságának és alacsony (110-170 km/h közötti) sebességének köszönhetően az ENSZ-légierő éjszakai vadászgépeinek radarjai lényegében használhatatlannak bizonyultak ellenük. Az ilyen típusú támadások jellemzően nem okoztak jelentős károkat, de voltak kivételes esetek, például egy Po-2 által 1951 júniusában végrehajtott bombatámadás a suwoni (szuvoni) repülőtér ellen, amely során egy F-86 Sabre vadászgép megsemmisült és további nyolc megrongálódott (nagyobb veszteséget okozva, mint amennyit a típus az egész hónapban a „MiG-folyosóban” elszenvedett). Bár a légierő, a tengerészgyalogság, majd a haditengerészet specializált éjszakai vadászai mellett egy B-26-os bombázó lövésze is lőtt le bevetésen lévő Po-2-t (vagy más hasonló feladatú gépet), arra is volt példa, hogy az éjszakai támadó elfogására induló – a kor egyik legmodernebb vadászgépének számító – F-94 Starfire vadászgép összeütközött a Po-2 géppel, mindkét repülőgép pusztulását okozva (más szerző egy La-11-est valószínűsít az eset résztvevőjeként). Az éjszakai zavaró támadások mellett propagandalapok szórására is használták a típust (erre a célra egyébként egy dél-koreai hadnagy disszidálása során észak-koreai kézre kerülő Cessna L-19 Bird Dog gépet is felhasználtak). 

Brit katonák vizsgálják meg a ledobott kommunista röplapokat. Általában a röplapokat tartalmazó bombák még földet érés előtt felrobbantak, hogy minél nagyobb területen szórják szét azokat. (61)

Lelőtt éjszakai 'Bedcheck Charlie' látogató: egy II. világháborús japán Tachikawa Ki-9. (62)

1952 augusztusában a kommunista légierők együttesen körülbelül 600 MiG-15-öst tudtak bevetésre küldeni négy kínai repülőtérről (Anshan, Andong, Dapu és Miaogou). A háború végére az ENSZ-erők nagyjából 2000 harci repülője ellen a kommunista blokk nagyságrendileg 1000 harci gépet tudott felvonultatni (és körülbelül további 500 volt tartalékban), amelyből valamivel több mint 700 volt MiG-15 és MIG-15bis. Az Egyesített Légierő kötelékén belül a kínai pilóták hajtották végre – különösen rosszabb időjárási körülmények esetén – a bevetések döntő többségét, volt olyan hónap, hogy ez a bevetések akár 99%-át jelentette, de a háború vége felé, egyes hónapokban az észak-koreai pilóták már az akciók 20-30%-át teljesítették. Az újonnan kiképzett észak-koreai légi egységek és pilótáik 1952 közepén kapcsolódtak be újra a harcokba (teljes hadosztálynyi erővel először 1952 novemberében), míg legaktívabb időszakuk 1953 februárja volt. 1953 májusában és a háborúnak ebben a szakaszában két kínai és egy észak-koreai repülőhadosztály vett részt harci bevetéseken, és pilótáik egyre nagyobb részt vállaltak a kísérő vadászgépek elleni légi harcokban is. Ezzel szemben a háború utolsó éve volt a legkevésbé eredményes a szovjet légi egységek számára, nemcsak, hogy gyengült befolyásuk a "MiG-folyosó" légterében, hanem gyakran saját reptereik védelmét sem tudták kellőképpen ellátni, ennek elsődleges oka az volt, hogy a szovjet katonai vezetők a tapasztalatlan és fiatal pilótákat megfelelő felkészítés nélkül küldték Kínába és Koreába. 

Korea felett lelőtt MiG-15-ös. (A fotó 1953. március 17-ére datált, de nem kizárt, hogy egy 1952. november 18-ai légi harcot örökít meg.) (63)

1952 során jelentős változás állt be a Koreában harcoló ENSZ-alakulatok vezetésében: Matthew Ridgway-t 1952. április 8-án Mark W. Clark tábornok váltotta az ENSZ-csapatok parancsnoki posztján. Clark ugyan elfogadta a korlátozott háború stratégiáját, azonban nem zárkózott el a sokkal drasztikusabb megoldásoktól sem.

Az Egyesült Államok belpolitikai küzdelme is hatással volt a háború menetére: míg a kormányközeli média a háborúra mint "rendőrségi akcióra" hivatkozott, az amerikai közvélemény nem volt teljes mértékben kibékülve a korlátozott háború gondolatával, és a korábban menesztett MacArthur tábornokot hősként fogadták otthon. Az elnökválasztáson induló – korábbi tábornok – Dwight D. Eisenhower kampányának egyik ígéretévé is a háború gyors lezárása vált. 1952 novemberében Trumant Eisenhower váltotta az Egyesült Államok elnöki székében. Eisenhower és testülete bízott abban, hogy a háború esetleges kiterjesztésének fenyegetése közelebb hozza a megegyezést Koreában. Mialatt a diplomáciai helyezkedés zajlott, 1952 őszén Clark tábornok valóban a háború eszkalációját tervezte Kína blokádjával, Észak-Kína és Mandzsúria bombázásával, a Jalu folyóig történő szárazföldi előrenyomulással és atombomba bevetési lehetőségének vizsgálatával, azonban mind az amerikai katonai irányító bizottság, mind Eisenhower elnök elvetette ezeket a terveket. 1953 februárjában majdnem két év parancsnokság után James Van Fleet tábornok is átadta a Nyolcadik Hadsereg vezetését Maxwell D. Taylor tábornoknak.

Mialatt 1952 első felében a szárazföldi harcok szüneteltek, a légi háború volt a fókuszban. Az amerikai és ENSZ-erők fokozták légi tevékenységüket és a következő hónapokban számos célpont ellen indult el légi hadjárat. Az 1952 márciusában kezdődő ’Operation Saturate’ művelet éjszakai és nappali bevetései kisebb célterületre koncentrálódtak, de annál intenzívebb csapásokat jelentettek (például egyetlen nap alatt 136 078 kilogrammnyi bombát és 150 021 liter napalmot dobtak le egy 10,3 négyzetkilométernyi területen). 1952 júniusában – a korábban politikai megfontolásból megkímélt – vízerőművek is célkeresztbe kerültek. Az erőművek elleni támadás következtében Észak-Korea a becslések szerint energiatermelő-képességének 90 százalékát elveszítette, két hétig az országban teljes áramszünet volt, emellett Kína északkeleti régiója is 23 százaléknyi becsült energiaveszteséget szenvedett. A támadások világszerte komoly visszhangot váltottak ki, számos ország elítélte azt. A gátak és vízi erőművek elleni amerikai légi támadások után Kim Ir Szen – többek között – azt kérte a kínaiaktól, hogy gondolják újra korábbi álláspontjukat, és bombázók éjszakai bevetését szorgalmazta dél-koreai célpontok ellen, azonban ezt Sztálin figyelmeztetésére újból elvetették.

Clark elrendelte emellett 20 észak-koreai gát megsemmisítését, amelyek eddig humanitárius okokból – és a megtorló intézkedésektől tartva, elővigyázatosságból – nem kerültek a célpontok közé, mivel ezzel a rizsföldeket is veszélyeztették. Ezen kívül újraindították a korábban már bombázott vízerőművek elleni támadásokat is. Az akció során a lerombolt infrastruktúra (elmosott hidak, utak és repülőtér) mellett 14 négyzetkilométernyi rizsföld és számos település is víz alá került.

A phenjani repülőtér-komplexum egyik fel- és leszállópályája az 1952. június 14-én végrehajtott légitámadás után. A titokban kijavított, szilárd burkolatú kifutópályájára és az ahhoz kapcsolódó kemény gyepszőnyegre 115 bomba hullott. (64)

A USS Bon Homme Richard repülőgépei által megtámadott hidak és hozzájuk kapcsolódó utak Sinpo közelében. (A kép 1952. december 29-ére datált, de korábban készült.) (65)

Egy F4U Corsair dob le napalmot egy ellenséges állásra az Imjin folyónál lévő szektorban, miután a kommunista csapatok elfoglalták azt a dél-koreai tengerészgyalogosoktól. (1952. október) (66)

1953. május 16-án F-84 vadászbombázók több közvetlen találatot értek el a Phenjantól mintegy 40 kilométerre északra fekvő, 70 méter vastag Chasan-gáton, pusztító áradást okozva ezzel. (67)

Az 1952-es év végén, 1953 elején Van Fleetnek a frontvonal közvetlen védelmére 16 hadosztály állt rendelkezésére, ebből 11 dél-koreai, 1 brit nemzetközösségi, 1 amerikai tengerészgyalogsági és 3 amerikai szárazföldi (a külföldi kontingensek az amerikai hadosztályok részét képezték), míg tartalékban 1 dél-koreai és 3 amerikai hadosztály állt. Ekkor már dél-koreai csapatok voltak felelősek a frontvonal majdnem 75 százalékának védelméért. A másik oldalon 7 kínai hadsereg (hadtest) és 2 észak-koreai hadtest összesen mintegy 270 ezer katonája, tartalékban pedig körülbelül 531 ezer fő állt. A front nagyjából háromnegyed részét a kínaiak ellenőrizték, az észak-korai csapatok elsősorban a Kum folyótól keletre lévő területekért voltak felelősek.

1953-ra a kommunista országok gazdasága egyre jobban érezte az elhúzódó harcok súlyát (viszonyításképpen Kína például 1951-ben állami bevételeinek felét költötte a háborúra). A kínai vezetők már 1952 őszén felvetették a megegyezés lehetőségét, de Sztálin elzárkózott ettől, mivel véleménye szerint a háború jelentős mértékben emésztette fel az USA katonai erejét is. Sztálin 1953. márciusi halála ugyanakkor lényegesen befolyásolta a koreai helyzetet is: halálát követően kisebb előrehaladás történt a tűzszüneti tárgyalások hadifoglyokat érintő részében. Annak ellenére, hogy az elhúzódó háború egyre jelentősebb terheket rótt Kínára és Észak-Koreára, a harcok tovább folytatódtak. A kínai katonai és politikai vezetők meg voltak győződve arról, hogy az ENSZ-erők csak fenntarthatatlanul nagy veszteségek elszenvedése után lesznek hajlandóak a megegyezésre.

1953 márciusában az amerikai vezetés elkezdte megvizsgálni a korábbi műveleti korlátozások feloldását, beleértve az atomfegyver használatát is, amennyiben a tárgyalások nem érnek el eredményeket az elkövetkező hónapokban. 1953. május 25-én az ENSZ-delegáció bemutatta "végső álláspontját". Amennyiben a kommunista vezetők nem fogadnák el a javaslatot, Clark tábornok felhatalmazást kapott a tárgyalások beszüntetésére és a támadás megkezdésére. A tűzszüneti tárgyalások egyik kritikus pontja a hadifoglyok jövőjével volt kapcsolatos: az amerikai és így ENSZ-álláspont az önkéntes repatriálást tekintette kiindulási alapnak, amely szerint a hadifoglyok szabadon eldönthetik, hogy visszatérnek-e hazájukba vagy egy új országban telepednek le, míg ezzel szemben a kínai és észak-koreai vezetés ragaszkodott a kötelező repatriáláshoz és a több mint 100 ezer hadifogoly hazaszállításához. A helyzetet tovább bonyolította a dél-korai Koje-do hadifogolytáborban kitört kommunista lázadás is. 

Egy dél-koreai katona őrposztja a panmunjomi úton az ENSZ-küldöttek bázisához közel. (1952. március 15.) (68)

Amerikai katonák szállítják le a földre a fegyverszüneti tárgyalások helyszínének határát jelző, héliummal töltött M-1 'VLA' léggömböt. (1952. március 22.) (69)

Az észak-koreai és az amerikai hadsereg képviselői a leendő demilitarizált övezet ('DMZ' - 'Demilitarized Zone') helyének első változatát jelölik be a térképeken még 1951 októberében, a tárgyalások korai szakaszában. (70)

A tárgyalások ideje alatt, 1953. június közepén felélénkült a küzdelem a frontvonalon is. A fő kínai támadás 1953. június 10-én Kumsong térségében érte a dél-koreai hadsereg 2. Hadtestjét, és a kínai csapatoknak egy 13-14 kilométer hosszú fronton sikerült 3,7-5 kilométerrel (más forrás szerint átlagosan 3 kilométerrel) hátrébb szorítani a dél-koreai erőket. Ez az elmúlt két év "lövészárokharcának" legjelentősebb eredménye volt, a hatnapos küzdelemben a kínaiak 6625 főt, a dél-koreaiak 7377 főt vesztettek (más forrás szerint – nagyságrendileg hasonlóan – körülbelül 6 000 kínai és 7 300 dél-koreai katona volt a veszteség).

Az észak-koreai és kínai delegáció végül elfogadta a tűzszüneti megállapodást. Li Szin Man (’Syngman Rhee’) dél-koreai elnök azonban hevesen ellenezte a megállapodást, mivel az távol állt a kitűzött célként megfogalmazott teljes győzelemtől és Korea – dél irányítása alatti – újraegyesítésétől. Utcai demonstrációk zajlottak Szöulban és más városokban is. Li Szin Man egyoldalúan szabadon engedett 25 ezer észak-koreai hadifoglyot, amellyel magára haragította mind amerikai szövetségeseit, mind pedig a szembenálló oldalt. Erre válaszul július közepén a kínaiak a koreai háború második felének egyik legnagyobb szabású offenzíváját indították meg. Öt kínai hadsereg (hadtest) kezdett támadásba a félsziget közepén fekvő Kumsong kitüremkedésnél, 34 kilométer széles frontszakaszon a dél-koreai erők ellen. A kínai csapatoknak 31 kilométer mélyen sikerült betörniük, mielőtt a dél-koreai ellentámadás 8 kilométernyivel visszavetette volna őket, de így is kínai kézre került az elmúlt évben hosszú harcokat megélt ’Pork Chop’ előretolt állás is. Végül az elért kisebb területi sikereket követően a kommunista vezetők elfogadták a második tűzszüneti megállapodást, amelyet 1953. július 27-én Panmunjonban írtak alá az ENSZ, Észak-Korea és Kína képviselői. Ezzel a háború két meglehetősen véres hónappal zárult: kevesebb mint 60 nap alatt a kínai és észak-koreai tüzérség egységei mintegy 700 ezer, az ENSZ-erők körülbelül 4,7 millió lövedéket lőttek ki a szembenálló oldal csapataira. Becslések szerint megközelítőleg 100 ezer kommunista és 53 ezer koalíciós katona vesztette életét, sebesült meg vagy esett fogságba ez alatt a rövid idő alatt.

A 'Harry' előretolt állásért folytatott négynapos harc során keletkezett, üres tüzérségi hüvelyek halmai. (1953. június 18.) (71)

W.K. Harrison amerikai tábornok (bal) és Nam Il észak-koreai tábornok írják alá a tűzszüneti megállapodást. (72)

A kommunista delegáció a megállapodás aláírásakor. (73)

Az amerikai Blackshear M. Bryan vezérőrnagy (bal) és az észak-koreai Lee Sang Cho altábornagy (jobb) cserélik ki megbízólevelüket a Katonai Fegyverszüneti Bizottság nyitó ülésén 1953. július 27-én Panmunjomban. Az asztal kommunista oldalán még Ting Kuo Jo és Tsai Cheng Wen kínai tábornokok láthatóak. (74)

 

 

 Felhasznált források:

• A felhasznált irodalmak teljes listáját a sorozat egy külön bejegyzése tartalmazza.

 

Képek, illusztrációk forrása:

(1) U.S. Air Force
(2) U.S. Air Force
(3) U.S. Air Force
(4) U.S. Air Force

(5) NARA FILE #: 080-G-433002 / WAR & CONFLICT BOOK #: 1414 (Navy)
(6) Official U.S. Navy Photograph (National Archives) #: 80-G-432863 

(7) IWM KOR 32
(8) IWM KOR 29
(9) NARA FILE #: 127-GK-4-A132638 

(10) U.S. Air Force 

(11) AWM JK0242
(12) Official U.S. Navy Photograph (National Archives) #: 80-G-431907  

(13) Official U.S. Navy Photograph (National Archives) #: 80-G-444873

(14) Official U.S. Navy Photograph (National Archives) #: 80-G-480436
(15) Official U.S. Navy Photograph (National Archives) #: 80-G-630625

(16) Official U.S. Navy Photograph (National Archives) #: 80-G-437710

(17) USN - U.S. Navy National Museum of Naval Aviation  No. 2011.003.284.033

(18) U.S. Air Force
(19) U.S. Air Force
(20) NARA FILE #: 306-PS-51-9760 / WAR & CONFLICT BOOK #: 1413 (USIA)
(21) U.S. Air Force
(22) U.S. Air Force

(23) U.S. Air Force

(24) U.S. Air Force

(25) U.S. Air Force

(26) U.S. Air Force

(27) U.S. Air Force    

(28) IWM BF 528

(29) NARA FILE # 111-SC-382662 / WAR & CONFLICT BOOK #: 1457 (Army)
(30) Official U.S. Navy Photograph (Naval History and Heritage Command) #: NH 9257

(31) U.S. Air Force
(32) U.S. Air Force / AIR AND SPACE MUSEUM#: 80572 AC

(33) ES21-72-3 (SC433080)

(34) T. G. Donegan (Navy) / NARA FILE #: 080-G-433340 / WAR & CONFLICT BOOK #: 1430

(35) Official U.S. Navy Photograph (National Archives) #: 80-G-477573 

(36) U.S. Air Force   

(37) U.S. Air Force  

(38) U.S. Air Force  

(39) U.S. Air Force  

(40) U.S. Air Force   

(41) U.S. Air Force  

(42) Fotokhronika TASS/Valentin Sobolev

(43) U.S. Air Force

(44) n.a. (in Red Devils over the Yalu - A Chronicle of Soviet Aerial Operations in the Korean War 1950-53; Igor Seidov, Helion & Company)

(45) Carter Malkasian - The Korean War 1950-1953 (Osprey Publishing)

(46) ES13-33-2

(47) n.a. (DayDayNews)

(48) n.a. (in Red Devils over the Yalu - A Chronicle of Soviet Aerial Operations in the Korean War 1950-53; Igor Seidov, Helion & Company)

(49) n.a. (in Red Devils over the Yalu - A Chronicle of Soviet Aerial Operations in the Korean War 1950-53; Igor Seidov, Helion & Company) 

(50) n.a. (in Red Devils over the Yalu - A Chronicle of Soviet Aerial Operations in the Korean War 1950-53; Igor Seidov, Helion & Company)

(51) U.S. Air Force

(52) U.S. Air Force

(53) U.S. Air Force

(54) U.S. Air Force

(55) n.a. (in Red Devils over the Yalu - A Chronicle of Soviet Aerial Operations in the Korean War 1950-53; Igor Seidov, Helion & Company)

(56) U.S. Air Force

(57) U.S. Air Force

(58) n.a. (Military History Emporium)

(59) n.a. (in Mig Alley: The Fight for Air Superiority;  William T. Y'Blood , Air Force History and Museums Program (Air Force Historical Studies Office), 2012

(60) n.a. (China Aviation Museum)

(61) IWM BF 11049

(62) U.S. Air Force

(63) Official U.S. Navy Photograph (National Archives) #: 80-G-483656

(64) AIR AND SPACE MUSEUM#: 122483 AC

(65) Official U.S. Navy Photograph #: USN 1053759 

(66) Official U.S. Navy Photograph (National Archives) #: 80-G-447567

(67) U.S. Air Force

(68) G. Dimitri Boria (Army) / NARA FILE #: 111-SC-410209 /WAR & CONFLICT BOOK #: 1388

(69) ES27-11-4 (SC395626)

(70) U.S. Air Force

(71) Gene Smith / AP 

(72) U.S. Air Force 

(73) U.S. Air Force

(74) AP