A koreai háború és az ENSZ-erők I. − Út a háborúhoz

A második világháború öröksége

Korea a XX. század elején került japán befolyás alá, 1910-es annektálásától kezdve 1945-ig hivatalosan is japán fennhatóság alá tartozott. Az 1943-as teheráni konferencián a Szovjetunió, az USA és Nagy-Britannia vezetői megállapodtak abban, hogy Koreát teljes függetlenné válása előtt nemzetközi gyámság alá kell helyezni, azonban ennek részletei nem kerültek pontos kidolgozásra. Miután a Vörös Hadsereg bevonult Mandzsúriába és Koreába, a szövetségesek között újonnan létrejött megállapodás a 38. szélességi kör mentén osztotta két részre az országot: a népesebb déli rész a fővárossal, Szöullal együtt az amerikai zónához került nagyjából magyarországnyi (93 431 km²-nyi) területével, míg a területileg nagyobb (121 193 km²-es), iparilag fejlettebb északi rész és a 28 millió fős népesség kevesebb mint egyharmada a szovjet megszállási övezet részévé vált.

Szöul − vagy a japán megszállás alatti nevén Keijō − utcai látképe 1944 januárjából. A kép előterében álló épület a Mitsubishi áruház. (1)

Az északi szomszéd, Kína

Korea modern kori történelme szorosan összekapcsolódott a szomszédos Kína helyzetének alakulásával. Kínában 1946 júniusában a két évtizedre visszanyúló konfliktus utolsó felvonásaként − értelmezéstől függően − kitört, illetve kiújult a kommunisták és a nacionalisták közötti polgárháború, ami 1949 végéig eltartott. A kialakult kínai helyzet jól tükrözte az időszak kettősségét: a második világháború alatt mind a kommunisták, mind a nacionalista Kuomintang az USA szövetségesének számított a japánok elleni harcokban, ezzel szemben a Szovjetuniónak a kínai kommunistákhoz fűződő viszonya korántsem volt annyira egyértelműen támogató, mint azt a közös ideológiai háttér feltételezte volna. Sztálin egy gyenge és megosztott szomszédos Kína létrejöttében volt érdekelt, ezért a Szovjetunió enyhén szólva sem teljes mellszélességgel támogatta a Mao Ce-tung vezette kínai kommunisták ügyét. Ennek következményeként a szovjet politika a kínai polgárháború alatt is meglehetősen inkonzekvens és ellentmondásos volt: a japán fegyverletételt követően nyíltan a nacionalistáknak kedveztek a kommunistákkal szemben, amiért cserébe a nacionalista kormány 1945-ben szerződésben garantálta a szovjetek számára a Kínai keleti vasútvonal (más néven Transzmandzsú vagy Transzmandzsúriai vasútvonal), valamint a Lüshun (Port Arthur) és Dalian kikötők feletti ellenőrzést. A szovjet vezetés ezzel megvalósította a Szovjetunió egyik második világháború utáni stratégiai célját: az 1917 előtti orosz érdekövezet és a melegvízi kikötőhöz való hozzáférés visszaszerzését Mandzsúriában.

Partraszálló szovjet tengerészek a Lüshun (Port Arthur) öböl egyik magaslatán 1945 szeptemberében, amikor a II. világháború végjátékában a Szovjetunió hadat üzent Japánnak és szovjet csapatok szállták meg Mandzsúriát. (2)

A szovjet csapatok 1946 márciusában vonultak ki Mandzsúriából, míg az utolsó amerikai egységek hivatalosan 1947 elején hagyták el Kínát, ugyanakkor mindkét ország a kommunisták és nacionalisták közötti megegyezésben volt érdekelt. Az Egyesült Államok a Csang-Kaj-Sek vezette nacionalistákkal szembeni fenntartások ellenére − részben az évek során végrehajtott jelentős katonai-politikai-gazdasági befektetések, részben a kommunizmus terjedésétől való egyre erősödő félelmek miatt − az utolsó pillanatig a nacionalisták támogatása mellett kötelezte el magát. A teljesnek mondható kínai kommunista győzelem ilyenformán váratlanul és kellemetlenül érte a formálódó hidegháború mindkét nagyhatalmát.

Mao Ce-tung szól hívei egy csoportjához 1944-ben. (3)

A második világháború végén szintén szovjet megszállás alá kerülő Észak-Korea jelentős mértékben kivette részét a kommunisták támogatásában a kínai polgárháború alatt: mintegy 20-30 ezer észak-koreai harcolt a kínai Népi Felszabadító Hadsereg (People’s Liberation Army – PLA) kötelékében, akik szülőhazájukba visszatérve az észak-koreai hadsereg legütőképesebb alakulatait alkották (különböző források eltérően, 23 ezer és 35 ezer között határozzák meg számukat).

 

Két ország születése

1945 decemberében az Egyesült Államok és a Szovjetunió megállapodott Korea jövőjéről: a két megszálló hatalom vegyes bizottságot hozott létre azzal a céllal, hogy előkészítse az ideiglenes kormány megalakítását, majd ezt követően az ideiglenes nemzetközi gyámságot. 

1946. február 2-án 50 ezer koreai tüntet Szöulban a független Koreáért. (4)

Az egyeztetések hamar zsákutcába futottak, mivel a dél-koreai politikai csoportok többsége ellenezte a moszkvai egyezményt és vele együtt a gyámság bármilyen formáját, míg a vegyes bizottságban lényegében vétójoggal rendelkező Szovjetunió nem volt hajlandó elismerni kormányalakító erőként azokat a politikai csoportokat − így a jelentősebb dél-koreai politikai pártokat −, amelyek nem fogadták el az 1945-ös Moszkvai Konferencia eredményét. 

Lovas rendőrök oszlatják fel a nemzetközi gyámság elleni tüntetést Szöul központjában a Deoksugung Palota előtt 1947. október 25-én. (5)

 

Az észak-koreai Phenjanban készülnek a vegyes bizottság látogatására 1947. július 24-én. A felvonulás díszletének központi eleme Sztálin portréja. (6)

Az elhúzódó tárgyalásokat követően az USA 1947 szeptemberében az ENSZ elé vitte Korea ügyét. Az ENSZ Közgyűlése elismerte Korea jogát a függetlenségre és ideiglenes bizottságot hozott létre az országot egyesíteni hivatott alkotmányozó nemzetgyűlést kijelölő választások felügyeletére. A szovjetek nem engedélyezték az ellenőrök Észak-Koreába történő belépését, így a koreai nemzeti kormány alakításáról szóló döntés Dél-Koreára korlátozódott. A visszaélésekkel teli választásokon a jobboldali pártok Li Szin Man (nyugati formában Syngman Rhee) elnökletével alapítottak kormányt. Az országot 1948 októberében az ENSZ Koreai Köztársaság (Republic of Korea – ROK) néven ismerte el, azonban a szovjetek Biztonsági Tanácsbeli vétója megakadályozta az ország ENSZ-csatlakozását. 

A járda melletti hirdetőtáblákon elhelyezett választási plakátok Szöul utcáin. (7)

Válaszul a Szovjetunió támogatásával Észak-Korea is megtartotta saját választását, amelyben nem túl nagy meglepetésre az észak-koreai kommunista párt került ki győztesen, megalapítva a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot (Democratic People's Republic of Korea – DPRK) Kim Ir Szen (nyugati formában Kim II Sung) elnökletével. Mindkét államalakulat önmagát tekintette Korea legitim képviselőjének. 

Kim Ir Szen arcképe díszíti Hedzsu városának egyik utcáját, 1947. május. (8)

A szovjet csapatok 1948-ban elhagyták Észak-Koreát, valamint 1948 májusában az Egyesült Államok is megkezdte az 50 ezer fős amerikai megszálló erők fokozatos kivonását Dél-Koreából. Az utolsó amerikai egységek 1949 júniusában hagyták el az országot, mindössze egy tanácsadói kontingens maradt a dél-koreai hadsereg kiképzésére.

A kivonuló amerikai megszálló csapatok ceremoniális keretek között adják át a védelmi feladatokat a dél-koreai haderőnek. (9)

A dél-koreai kommunista párt megmozdulásai 1948 áprilisában vezettek nyílt felkeléshez a Koreai-félsziget déli partvidékén található Csedzu-szigetén (Jeju vagy Cheju-do). A kormányellenes megmozdulások rövid idő alatt terjedni kezdtek a szárazföldi részeken is. A Joszu-Szuncshon (Yeosu-Suncheon vagy Yŏsu-Sunch'ŏn) felkelés vagy incidens 1948 októberében vette kezdetét, miután a Csedzu-felkelés elfojtására küldött katonák megtagadták az engedelmességet és fellázadtak, majd a baloldali katonákkal szimpatizáló tüntetések véres harcokba torkolltak. 

A felkelés alatt koreai és amerikai katonák szemlélik a lángokban álló házakat. (10)

Li Szin Man elnök − amerikai támogatással a háta mögött − a dél-koreai kormányerők bevetésével keményen elfojtotta a felkeléseket. Mindkét oldalt véres túlkapások jellemezték, mire a harcok 1949 januárjára véget értek, az áldozatok száma elérte a 30 ezret. 1950 márciusában Észak-Korea felkelők tízezreit küldte délre a gerillaharc felélesztésére, de a dél-koreai hadsereg és rendőrség megakadályozta a felkelés újbóli kitörését.

A város visszafoglalása után katonák kísérik tárgyalásra az elfogott kommunistákat. (11)

 

A Li Szin Man kormánya elleni felkelés során őrizetbe vett, lázadónak tartott kommunista fiatalok. (12)

 

Nők gyászolják a kommunista felkelők által meggyilkolt áldozatokat. (13)

Korea és a szovjet politika

Eközben mind Észak-, mind Dél-Korea szükség esetén katonai úton tervezte elérni a Koreai-félsziget újraegyesítését: Észak-Koreában aktívan foglalkoztak egy Dél elleni támadás megtervezésével, míg a dél-koreai politikát is áthatotta a háborús propaganda. Állandóak voltak a határ menti fegyveres összetűzések. Kim Ir Szen kérésére szovjet katonai-technológiai támogatás érkezett Észak-Koreába, azonban ekkor Sztálinnak – szemben néhány akkori szovjet katonai vezető véleményével – még csak az észak-koreai védelmi képességek megerősítése volt a célja, nem pedig egy katonai beavatkozás bátorítása. Mi több, Sztálin kifejezetten a két Korea közötti feszültség enyhítését szorgalmazta annak érdekében, hogy elkerülje a Szovjetunió részvételét a kirobbanni készülő harcokban és ezáltal a közvetlen összeütközést az Egyesült Államokkal. Az amerikai csapatok dél-koreai kivonulása után még abba is gyorsan beleegyezett, hogy megszüntessék a Koreában szovjet használatban lévő tengerészeti és légi bázist, mivel attól tartottak, hogy Észak-Korea ezeket is felhasználná egy esetleges Dél elleni támadás során, kényes helyzetbe hozva ezzel a Szovjetuniót.

Észak-koreai lakosok politikai oktatása az 1940-es években. (14)

1949 szeptember elején Kim Ir Szen engedélyt kért Moszkvától az Ongjin-félsziget és az Ongjin − Keszong közötti dél-koreai területek elfoglalására annak érdekében, hogy jobb védelmi pozíciókat alakíthassanak ki a határ mentén. Sztálin és a szovjet vezetés elutasította a korlátozott katonai műveletek tervét, mivel az a polgárháború kitörésével fenyegetett volna, és az észak-koreai hadsereget nem tartották elég erősnek ennek megvívására. A félsziget "békés újraegyesítését" inkább egy déli felkelés és gerillaháború útján javasolták elérni. A fő aggodalmat az észak-koreai hadsereg gyengesége mellett egy esetleges amerikai beavatkozás lehetősége jelentette. 

 

Megváltozott szovjet érdekek

Míg 1949-ben Sztálin még a Koreai-félsziget békés egyesítését támogatta, 1950-ben azonban már beleegyezett az észak-koreai katonai támadás megindításába. Több okot is feltételeznek Sztálin álláspontjának megváltozása mögött. Szerepet játszhatott ebben a kínai kommunisták győzelme a kínai polgárháborúban, ami egyrészt a kommunista blokk ázsiai megerősödését jelentette, ugyanakkor a Szovjetunió kénytelen volt új riválisként is figyelembe venni Kínát. Ezen kívül 1949 augusztusában a szovjetek végrehajtották az első sikeres atomrobbantást, valamint a NATO megalapításával tovább erősödött a szovjetellenes blokk fenyegetése is. Ki kell emelni a Koreával kapcsolatos megváltozott amerikai kommunikációt is Truman elnök és Dean Acheson külügyminiszter részéről. Ez jelentős hatással volt Kim Ir Szen és Mao Ce-tung helyzetértékélésére is, mivel arra utalt, hogy az Egyesült Államok Koreát és Tajvant nem tekinti az amerikai védelmi és érdekövezet részének. 

Kelet-Ázsia és a Koreai-félsziget az 1950-es években. (15)

Újabb megközelítések sokkal gyakorlatiasabb indítékot feltételeznek Sztálin döntései mögött, melyeknek hátterében a felemelkedő kommunista Kínához fűződő kettős szovjet viszony állt. A megerősödő kínai vezetés egyre határozottabban törekedett az 1945-ös − még a kínai nacionalista kormány által kötött − kínai-szovjet szerződés újratárgyalására és ezzel a Lüshun és a Kínai keleti vasútvonal feletti ellenőrzés visszaszerzésére, alapvetően veszélyeztetve a szovjetek csendes-óceáni térséghez fűződő érdekeit.  A megváltozott erőviszonyok Sztálint a távol-keleti politika újragondolására késztették. A Koreai-félsziget stratégiai jelentősége szovjet szempontból ugrásszerűen megnőtt: az esetlegesen kitörő háborúban elért észak-koreai győzelem esetén a hozzáférhető kikötők és bázisok ki tudták volna váltani a szovjetek kínai területen fekvő érdekeltségeit. Ellenkező esetben, egy észak-koreai vereség esetén is biztos maradt volna a szovjetek kínai jelenléte, mivel a kínai-szovjet szerződésbe új elemként belekerült, hogy egy ázsiai háború esetén a kikötőt és a vasútvonalat a kínaiak és a szovjetek közösen használhatják.

Mao Ce-tung Sztálin oldalán a Sztálin 71. születésnapja alkalmából rendezett moszkvai ünnepségen 1949 decemberében. (16)

Mindamellett Sztálin egyértelműen elzárkózott attól, hogy szovjet katonák közvetlenül részt vegyenek egy koreai hadműveletben, elkerülendő a nyílt amerikai-szovjet konfrontációt, mivel még ha csak mintegy 16,5 kilométer hosszan is, de a Szovjetunió és Észak-Korea határosak egymással (Észak-Korea másik szárazföldi szomszédjával, Kínával 1300 kilométer hosszú határon osztozik). Sztálin egyértelművé tette, hogy amerikai közbelépés esetén Kínának kell beavatkoznia, és többször kihangsúlyozta Kim Ir Szennek, hogy Mao Ce-tung belegyezését kell megszereznie a háború megindításához. Kína fő célja Tajvan elfoglalása volt, amihez ők is szovjet segítséget akartak szerezni. Azzal, hogy Sztálin Mao Ce-tung kezébe helyezte a végső döntést, a koreai háború kitörésével a kínai katonai potenciált lényegében teljes egészében a szovjet stratégiai érdekek szolgálatába állította: Kínának ahelyett, hogy saját fő stratégiai céljának, Tajvan elfoglalásának megvalósításával foglalkozott volna, egy várhatóan erősen szovjet befolyás alatt álló Korea létrejöttében kellett segédkeznie. Miután a kínai vezetés megtudta, hogy a Szovjetunió támogatja az észak-koreai törekvéseket, nem maradt más választásuk, mint hogy ők is mögé álljanak és ezzel egyidőben felgyorsítsák a Tajvan elleni offenzíva előkészületeit.

Kim Ir Szen (bal oldalon) és Csou En-laj (Zhou Enlai) kínai miniszterelnök egy fogadáson. Csou En-laj folytatta le a szovjetekkel a Kína háborúba való belépésével kapcsolatos tárgyalások döntő részét. (17)

Kim Ir Szen meg volt győződve arról, hogy az USA nem fog közvetlenül részt venni a koreai harcokban, legfeljebb légi és tengerészeti, valamint koordinációs támogatást nyújt a dél-koreai kormánynak, mivel az Egyesült Államoknak egyszerűen nem lesz elég ideje arra, hogy érdemben be tudjon avatkozni a harcok befejeződése előtt. Emögött azok a feltételezések álltak, hogy a meglepetésszerű észak-koreai invázió felkészületlenül fogja érni a délieket, valamint a támadással egyidőben Dél-Koreában kommunista felkelés tör ki 200 ezer ember részvételével, és biztosított lesz a kommunista gerillák támogatása a déli tartományokban is. Meggyőződése szerint az északi csapatok három napon belül eldöntik a háború menetét és 2-3 hét leforgása alatt képesek lesznek Dél-Korea teljes elfoglalására. A szovjet katonai tanácsadók 4 nap alatt befejezhetőnek tartották a háborút, mivel véleményük szerint Szöul elfoglalásával lényegében el fog dőlni a háború sorsa.

 

A kezdeti erőviszonyok

A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság zászlója (1948–1992 közötti formájában) (18)

Észak-Korea haderejét, a Koreai Néphadsereget (Korean People's Army – KPA vagy NKPA) 1949-50-ben szovjet segítséggel képezték ki és szerelték fel. A szovjet tanácsadók közvetlenül az egységekkel dolgoztak együtt, 1948 februárjában 150 tanácsadó működött Észak-Koreában hadosztályokhoz rendelve, számuk 1950-ben 20 fő alá csökkent.

Az észak-koreai hadsereg létszáma 130 ezer fő körül mozgott, gerincét 10 (értelmezéstől függően 8 teljesen és 2 félig feltöltött vagy 7 teljes és 3 tartalék) gyalogos hadosztály alkotta. Ezek közül 5 hadosztály bírt kimagasló harcértékkel, közülük több egység rendelkezett harctéri tapasztalattal a kínai polgárháborúból (a polgárháború befejezését követően hazatérő két hadosztály lényegében csak nevet változtatva integrálódott a Koreai Néphadseregbe). A szárazföldi erők teljes létszáma a határőrséggel és biztonsági erőkkel együtt 175 ezer körül volt, más kalkuláció a Koreai Néphadsereg létszámát a határőrséggel együtt 135 438 főben határozta meg. A teljes haderő 188 ezer főt tett ki, más számítások szerint mindez 223 080 főt jelentett.

A Koreai Néphadsereg 1948-tól használt zászlója. A  zászló feliratának közelítő magyar fordítása: "A haza és a nép egyesítéséért és függetlenségéért". (19)

A hadsereg összesen nagyjából 150-151 darab T-34/85 tankkal rendelkezett, ebből 120 darab a haderő legütőképesebb alakulatát jelentő 105. Páncélos Dandárhoz tartozott, lényegében egyetlen dandárba összefogva a harckocsikat. Emellett rendelkezésre álltak SZU-76-os önjáró lövegek, BA-64 páncélkocsik, valamint II. világháborús szovjet tüzérségi és légvédelmi fegyverek (többek között 76 és 122 mm-es ágyúk és tarackok, 45 és 57 mm-es páncéltörő lövegek, 82 és 120 mm-es aknavetők, 37 és 85 mm-es légvédelmi lövegek).   

A Koreai Néphadsereg zászlójának hátoldala. (20)

A háború kezdetén az észak-koreai légierő összesen 239 (ENSZ-adatok alapján 226) repülőgéppel rendelkezett: 93 darab Ilyushin Il-10 csatarepülővel, 79 darab Jakovlev Jak-9 vadászrepülővel és 67 egyéb célú (kiképző, szállító, futár) repülőgéppel (típusukat tekintve Polikarpov Po-2, Jakovlev UT-2, Jak-6, Jak-11 és Jak-18, Tachikawa Ki-9, Ki-25 és Ki-54, Douglas C-47, Liszunov Li-2 gépekkel). A géppark üzemeltetéséhez azonban csak kevés képzett pilóta állt rendelkezésre, egyes feltételezések szerint a légierőnek a háború kezdetén mindössze 32 képzett pilótája volt.

A haderő leggyengébb fegyvernemét a haditengerészet jelentette, amely körülbelül 50 darab amerikai, japán és szovjet eredetű kisebb vízi egységből (25 érdemi hajóegységből) állt. Ezek leginkább gyorsnaszádok, járőrhajók, aknamentesítők és kisegítő hajók voltak (ebből feltehetőleg 3 darab OD-200 tengeralattjáró-elhárító hajó, 5 darab szovjet eredetű G-5 típusú torpedónaszád, 2 darab YMS típusú amerikai és egy japán aknamentesítő hajó, egy amerikai katonai szállítóhajó és 6 darab különböző gyorsnaszád volt). Az ENSZ-statisztikák 110 hajóval számolnak észak-koreai részről. 

 

A Koreai Köztársaság zászlója (1949–1984 közötti formájában) (21)

A dél-koreai hadsereg (Republic of Korea Army – ROKA vagy ROK) jelentősen elmaradt mind létszámában, mind felszereltségében, mind pedig felkészültségében északi szomszédjától annak ellenére, hogy a csapatai kivonása után 500 amerikai tanácsadó vett részt kiképzésükben.

A Koreai Köztársaság hadserege nagyságrendileg 100 ezer fő körül mozgott alapvetően 8 alulfeltöltött hadosztályba és egy önálló ezredbe sorolva, amelyből az önálló ezreddel kiegészített négy hadosztály helyezkedett el a közvetlenül a 38. szélesség vonalában (a pontos létszámot ENSZ-statisztikák a háború kitörésekor 103 827 főre, más források ezt 102 818 főre teszik). Emellett nagyszámú rendőri egység is végzett el belbiztonsági feladatokat. Mindent egybevetve, az összlétszám 181 ezer fő lehetett szovjet-orosz szerzők számítása szerint, ettől eltérő kalkulációk a rendőri egységeket is beleszámítva 151 ezer fővel számolnak.

A dél-koreai haderő tüzérséggel gyengén volt felszerelve: az egész hadseregben mindössze három tüzérségi zászlóalj állt rendelkezésre M3 105-mm-es lövegekkel, egyébként a jellemző fegyverzetet 60 és 81 mm-es aknavetők, 2,36 inch-es (60mm-es) ’bazooka’ rakétavetők, 57 mm-es páncéltörő ágyúk, 37 mm-es légvédelmi ágyúk alkották. Hiányoztak a nehéz aknavetők, a közepes tüzérség és a komolyabb tankelhárító fegyverzet. A dél-koreai hadsereg nem rendelkezett tankokkal, egyedül a fővárosban állomásozott egy 27 darab M8 páncélkocsival felszerelt ezred.

A légierő 20-30 kiképző- vagy futárgépből állt: néhány Tachikawa Ki-9, 10 darab Piper L-4 Grasshoppers, 10 darab North American T-6 Texan alkotta a teljes gépflottát (ettől eltérően egyedül a szovjet-orosz források tulajdonítottak 40 repülőt, ebből 25 vadászgépet a dél-koreai légierőnek).

A dél-koreai haditengerészet gerincét 36-39 darab, jellemzően amerikai vagy japán eredetű járőrhajó és aknamentesítő hajó jelentette, legnagyobb hajóegysége egy tengeralattjáró-elhárító volt (a ROKS Baekdusan, a korábbi amerikai USS PC-823). Szovjet-orosz források a haditengerészet nagyságát 71 hajóra teszik, ebből 2 darab tengeralattjáró-elhárító hajó, 21 darab kisebb hajó, 5 partraszálló hajó és 43 darab kisegítő vagy támogató funkciójú; míg más becslések 79 kisebb hajót említenek.

A dél-koreaiak M26 Pershing tankokat és 10 darab P-51D Mustang vadászgépet is igényeltek, azonban az Egyesült Államok vonakodott komolyabb fegyverzetet rendelkezésre bocsátani.

 

A Koreai-félsziget

A háború menetét alapvetően meghatározták a Koreai-félsziget természeti adottságai, a félsziget területe inkább a védekező hadmozdulatoknak kedvezett. Tengerpartjának hossza 8 637 kilométer, a félsziget szélessége mindössze 145-320 kilométer között mozog, jellemzően nagyságrendileg 240 km széles. A nagy része meredek, szakadékos hegyekkel és völgyekkel tagolt, a félsziget teljes keleti oldalán végighúzódik a Thebek-hegység hegylánca. A területének ¾ részét 800 és 2000 méter közötti magasságú hegyek teszik ki, a középső és keleti rész hegyvidékeit erdők borítják, míg a nyugati és déli rész laposabb területét széles völgyek, rizsföldek, dombok és folyók szabdalják.

Korea legfontosabb városai és közlekedési útvonalai (a barna színnel jelölt részek 200 méternél magasabban fekvő területek). (22)

Az éghajlatról sem mondható el, hogy kedvezne a katonai hadműveletek végrehajtásának: a nyár forró és párás, nyáron a sekély hegyi folyók folyammá duzzadnak, a tavaszi olvadás áradásokat, sár- és földcsuszamlásokat okozhat. A tél ezzel szemben rendkívül hideg, már-már sarkvidéki körülményeket teremt, a Sárga-tenger gyakran be is fagy.

Műholdkép a hófedte Koreai-félszigetről (2010. január 3.). (23)

Fontos stratégiai jellemző, hogy Koreát a Koreai-szoros választja el az amerikai megszállás alatt álló Japántól, amelynek szélessége a legkeskenyebb pontján mindössze 210 kilométer.

 

A támadás világpolitikai hatása

Az észak-koreai és szovjet olvasatban a dél-koreai agresszióra válaszul indított észak-koreai támadás mind Dél-Koreát, mind az Egyesült Államokat teljesen váratlanul érte. A korábbi amerikai megnyilatkozásokkal szemben az Egyesült Államok kormánya az észak-koreai inváziót az amerikai érdekekkel szembeni egyértelmű fenyegetésként fogta fel, Truman elnök és Acheson külügyminiszter azonnal az ENSZ Biztonsági Tanácsához fordult. A Szovjetunió 1950 januárja óta bojkottálta az ENSZ Biztonsági Tanácsát tiltakozásul az ellen, hogy a Biztonsági Tanácsban a Tajvanra szorult nacionalista Kínai Köztársaság, nem pedig a kommunista Kínai Népköztársaság kap helyet az 5 állandó tag egyikeként. A szovjet vétó hiányában a Tanács felszólította Észak-Koreát a támadás beszüntetésére és a 38. szélességi kör mögé történő visszavonulásra. A két nappal későbbi, 1950. június 27-én kiadott második ENSZ-határozat már Dél-Korea számára történő segítségnyújtásra hívta fel a tagországokat, megadva a jogalapot az Egyesült Államok számára, hogy az ENSZ égisze alatt legitim módon avatkozzon be a konfliktusba és ehhez igénybe vegye politikai szövetségeseinek katonai támogatását is. 

A 7. flottát Tajvan védelmére rendelték és Douglas MacArthur tábornok utasítást kapott a tengeri és légi erők bevetésére Dél-Korea védelmében. Miután személyesen is meggyőződött arról, hogy közvetlen beavatkozás nélkül lehetetlen az ország védelme, június 7-én megkapta a felhatalmazást az amerikai szárazföldi erők bevetésére is. 

Az ENSZ harmadik határozata július 7-én a teljes ENSZ-haderőt egységesen az Amerikai Egyesült Államok irányítása alá helyezte, a főparancsnok kinevezésének jogkörével egyetemben. 15 ország: Nagy-Britannia, Kanada, Ausztrália, Törökország, Franciaország, Belgium, Hollandia, Luxemburg, Görögország, Etiópia, Kolumbia, Új-Zéland, Fülöp-szigetek, Thaiföld és a Dél-Afrikai Unió küldött harcoló alakulatokat a létrejövő ENSZ koalíciós erőkbe, további 5 állam (Svédország, Dánia, Norvégia, Olaszország, India) biztosított nem harcoló, egészségügyi egységeket.

Két dél-koreai tiszt figyeli a 38. szélességi körnél található magaslati állásából az észak-koreai területet, közvetlenül a háború kitörése előtt. (24) 

 

Felhasznált források:

• A felhasznált irodalmak teljes listáját a sorozat egy külön bejegyzése tartalmazza.
  

Képek, illusztrációk forrása:

(1) Underwood Archives/Getty Images
(2) Sovfoto/Universal Images Group/Getty Images
(3) Fox Photos/Hulton Archive/Getty Images
(4) Keystone-France/Gamma-Keystone/Getty Images
(5) AFP PHOTO/AFP/Getty Images
(6) U.S. Signal Corps/Bettmann Archive/Getty Images
(7) Carl Mydans/The LIFE Picture Collection/Getty Images
(8) Sovfoto/UIG/Getty Images
(9) Carl Mydans/The LIFE Picture Collection/Getty Images
(10) Carl Mydans/Time & Life Picture/Getty Images
(11) Carl Mydans/Time & Life Picture/Getty Images
(12) Carl Mydans/Time & Life Picture/Getty Images
(13) Carl Mydans/ICP

(14) Keystone-France/Gamma-Keystone/Getty Images
(15) Carter Malkasian - The Korean War 1950-1953 (Osprey Publishing)
(16) Wikimedia Commons (módosított)
(17) China Photo Service/Eastphoto
(18) Wikimedia Commons
(19) Wikimedia Commons
(20) Wikimedia Commons
(21) Wikimedia Commons
(22) William J. Webb - The Korean War: The Outbreak (CMH Pub 19-6)
(23) NASA
(24) Air and Space Museum, #306-PS-50-15190