Mao Ce-tung, a Kínai Népköztársaság vezetője szemében a háború az Egyesült Államokkal lényegében megkezdődött, amikor az amerikai Hetedik Flotta megjelent a Tajvani-szorosban. Az amerikai beavatkozás komoly aggodalmakkal töltötte el a kínai vezetést. Mindezt egy nagyobb, Ázsia ellenőrzéséért folyó amerikai küzdelem részének tartották, és 1950 júliusának közepén megkezdték a csapatösszevonásokat a koreai határ mentén. Az incshoni partraszállás sikere, az észak-koreai haderő szétesése és az ENSZ-haderőnek az észak-koreai–kínai határhoz való gyors közeledése (amelynek túloldalán Mandzsúria létfontosságú ipari régiói feküdtek) lépéskényszerbe hozta Maót, akitől Kim Ir Szen és az észak-koreai vezetők is kérték a beavatkozást.
Mao Ce-tung már az incshoni partraszállás előtt, 1950 szeptemberében és a partraszállást követően is kínai katonák küldését szorgalmazta a Koreai Néphadsereg részeként, azonban ezt Sztálin mindkét esetben elutasította. Ugyanakkor a koreai háború alakulását látva Sztálin tartott a kelet-ázsiai erőegyensúly felborulásától, ezért azzal a kérdéssel fordult Mao Ce-tunghoz, hogy Kína képes-e az adott helyzetben beavatkozni Koreában. Ehhez részben szovjet fegyverek és katonai felszerelés biztosítását, részben pedig a kínai csapatok légi fedezetét ígérte. Kína a Szovjetunióra volt utalva az Észak-Koreába bevonuló kínai csapatok légi támogatásának és védelmének biztosításában, mivel az észak-koreai hadsereg légiereje lényegében megsemmisült, a kínai légierő kiépítése pedig még gyerekcipőben járt. A kínai légierő 1950 októberében mindössze két vadászrepülő-hadosztályból és egy-egy bombázó- és csatarepülő-ezredből állt, összesen nagyjából 200 darab harci repülővel, azonban mind számukban, mind korszerűségben elmaradtak az amerikaiakhoz képest.
Mao Ce-tung végül október 2-án jelentette be Sztálinnak szándékát a beavatkozásra, amelyben számolt a kínai területek elleni megtorló műveletekkel is. A kínai hadsereg (hivatalos nevén a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg, People’s Liberation Army - PLA) elkülönített részéből megalakított seregtest a Kínai Népi Önkéntes Hadsereg (Chinese People's Volunteers - CPV) nevet kapta, vezetőjének pedig a kínai hadsereg egyik legjobb parancsnokának tartott Peng Tö-huaj (Peng Dehuai) tábornokot nevezték ki. A CPV Koreába történő behatolására vonatkozó végső parancs október 8-án született meg. Október 10-11-én Sztálin értesítette a kínai felet, hogy a megígérttel szemben nem tudják garantálni a légi támogatást, mivel nem áll rendelkezésre elegendő idő az előkészületekre. Ezen kívül, bár a kínai hadsereg rendelkezésére tudják bocsátani az ígért hadianyagokat (tüzérségi eszközöket, tankokat, repülőket és egyéb katonai felszerelést), Kínának azonban ki kell fizetnie azok ellenértékét.
 |
|
Peng Tö-huaj (Peng Dehuai) tábornokot
(bal oldalon) realista és megfontolt parancsnoknak tartották. A háborút követően honvédelmi miniszter lett,
majd a kulturális forradalom alatt kivégezték. (1) |
Október elején az észak-koreai hadsereg összeomlása után a kínai vezetők fenntartásokkal viseltettek a koreai beavatkozással szemben vagy éppen ellenezték azt, Mao Ce-tung azonban – Sztálin visszakozása ellenére is – hajthatatlan maradt a koreai beavatkozás kérdésében. Nem sokkal azután, hogy a kínai csapatok átkeltek a Jalu folyón, Sztálin mégis elrendelte a szovjet légi fedezet biztosítását, és a szovjet katonai és gazdasági támogatás fokozott ütemben kezdett áramlani Kínába a háborús erőfeszítések fenntartása érdekében.
Kínai területen ezidőben már állomásoztak olyan szovjet repülőhadosztályok, amelyek 1950 augusztusában érkeztek és eredeti feladatuk a kínai pilóták kiképzése lett volna. A repülőkről eltávolították a szovjet azonosítókat, a hajózó, technikai és katonai személyzet kínai egyenruhát kapott, személyes irataikat kínai nyelvű dokumentumokra cserélték. Ezek az egységek már a sugárhajtású MiG-15 vadászgépekkel is rendelkeztek (a szovjet instruktorok alapképzéshez Jak-11 és Jak-17 repülőket használtak), állomáshelyük Mukden (mai nevén Senjang), Liaoyang és Anshan repülőtereken volt. Októberig a hadosztály pilótáinak egy része Északkelet-Kína légterének és ipari területeinek védelmét látta el, míg másik részük a kínai pilóták képzéséért felelt. Nem csak kínai, hanem észak-koreai repülősöket is képeztek ki, illetve képeztek át új repülőtípusra: 1950 utolsó négy hónapjában 93 pilótát és 357 főnyi technikai személyzetet készítettek fel a MiG-15bis gépek használatára. A szovjet egységek Kínába történő áttelepülése és létszámának folyamatos növekedése az amerikaiak és az ENSZ-erők számára észrevétlen maradt.
A szovjetek kínai jelenléte elsősorban a 151. Gárda Vadászrepülő-hadosztály (Guards Fighter Aviation Division - GIAD) ezredeit jelentette. Később – a 8-10 Mukdenben maradt kiképző kivételével – a repülőezredeket közelebb helyezték a koreai határhoz, ahol 1950. november 1-jéig bezáróan felkészültek a Korea fölötti harci bevetésekre. A szovjet légi támogatás 1950 őszén lényegében mindössze egy repülőhadosztályt jelentett, mivel ekkor a Szovjetuniónak nem volt elég ereje ahhoz, hogy egyszerre biztosítsa a kínai ipari területek védelmét és a CPV koreai offenzíváját (miközben őriznie kellett saját távol-keleti légterét is).
Október második felében, illetve november folyamán további szovjet légi egységek érkeztek Kína különböző reptereire, ezek egyik része a már addigra elavultnak számító, sugárhajtású MiG-9 vadászgépekkel, Il-10 csatarepülőkkel, légcsavaros La-11 vadászrepülőkkel és nagysebességű Tu-2 bombázókkal volt felszerelve, míg másik részük MiG-15 vadászgépekkel rendelkezett.
A szovjet ígéret szerint 16 olyan vadászrepülő-ezred támogatta volna a kínai csapatokat, amelyek zömmel a legmodernebb MiG-15 nyilazott szárnyú sugárhajtású gépekkel voltak felszerelve (később ez a típus a „Fagot” NATO kódnevet kapta). Ezeken veterán pilóták repültek, sokan közülük második világháborús ászok voltak. (Az egyik hadosztályparancsnok, Ivan Kozhedub ezredes nevéhez 62 légi győzelem kapcsolódott a második világháborúban, amivel a szövetséges erők teljes egészét tekintve a legtöbb légi győzelmet elért pilótának számított, politikai értéke miatt őt nem is engedték harci bevetésekre.)
A Szovjetunió Hőse kitüntetéssel háromszor elismert
Ivan Kozhedub ezredes, a 324. Vadászrepülő-hadosztály parancsnoka (bal oldalon)
Andong repülőterén, 1951. (2)
A térségben több incidens is történt az amerikaiak és a szovjetek között, amelyek közül kettőt érdemes kiemelni. 1950. szeptember 4-én Port Arthur (Lüshun) szovjet tengerészeti bázistól nem messze a – szovjet olvasatban – gyakorlórepülést végző A-20 felderítő repülőt a USS Valley Forge repülőgép-hordozóról felszálló 11 darab F4U Corsair megtámadta és lelőtte a Sárga-tenger felett. Ugyanezen esemény során – amerikai nézőpont szerint – a négy F4U egy a repülőgép-hordozó felé tartó Il-10-es csatarepülőt lőtt le, miután a hátsó lövésze tüzet nyitott az amerikai gépekre.
A másik alkalommal, 1950. október 8-án mélyen szovjet területen, 100 kilométerre a szovjet–észak-koreai határtól az amerikai légierő két F-80-as sugárhajtású gépe megtámadta a Sukhaia Rechka légibázison állomásozó szovjet vadászezred P-63 Kingcobra gépeit, a két rácsapás során 8 gépet rongáltak meg, amelyek közül egyet le is kellett selejtezni. A szovjetek szerint szándékos provokáció történt, az amerikai álláspont szerint a pilóták navigációs hibája vezetett az incidenshez.
Kevésbé közismert, hogy a Szovjet Haditengerészet több mint 4000 aknával látta el Észak-Koreát, ennek legtöbbje egyszerű (már az 1905-ös orosz-japán háborúban is használt aknák felépítésén alapuló) mechanikus akna volt, kisebb részben pedig a jóval szofisztikáltabb "mágneses" aknákat jelentette. A szovjet tanácsadók segítették az aknák összeszerelését, az észak-koreaiak kiképzését, az aknamezők terveinek kidolgozását, és felügyelték a telepítésüket. A felrobbanó aknák több ENSZ-hajót is súlyosan megrongáltak, köztük a USS Brush és USS Mansfield amerikai rombolókat (szeptember 26-án és 30-án), valamint a dél-koreai haditengerészet több aknaszedő hajóját. A második világháborút követően az Egyesült Államok Haditengerészetének relatíve kevés hadihajó elvesztését kellett elszenvednie, a koreai háború első évében azonban három amerikai hadihajó, a USS Magpie (AMS-25), a USS Pirate (AM-275) és a USS Pledge (AM-277) aknaszedők is aknarobbanás miatt süllyedtek el (mellettük egy dél-koreai és egy szerződéses japán aknaszedő is hasonló sorsra jutott).
A japán Sasebo kikötőjének szárazdokkjában álló USS Mansfield (DD 728) romboló és a rajta látható, akna okozta sérülés. (3)
A Kínai Népi Önkéntes Hadsereg erőit a kínai hadsereg 13. és 9. Hadseregének mintegy 300 ezer katonája alkotta, akiket kiegészítettek az Észak-Koreai Néphadsereg megmaradt erői. Az észak-koreai csapatokat és a kínai önkéntesek haderejét közös parancsnokság alá rendelték („Egyesített Parancsnokság”). Kim Ir Szen és az észak-koreai hadsereg vezetőinek központja mélyen a Korea északi, középső hegyvidéki részén lévő Kanggje (Kanggye) településen volt (a határtól légvonalban nagyjából 35 kilométerre).
A kínai csapatok vegyes harcértékkel bírtak. Megtalálhatóak voltak közöttük a polgárháború veterán egységei, de másik részüket a Tajvan elleni invázióra képezték ki, akiket teljesen felkészületlenül ért Korea hegyvidéki domborzata és a fagyos téli időjárás (megfelelő felszereléssel sem rendelkeztek ehhez). A kínai egységek az észak-koreai hadsereghez viszonyítva sokkal rosszabbul voltak felszerelve, a beérkező szovjet fegyverszállítások ellenére a gyalogsági fegyverek többsége a kínai nacionalista erőktől vagy a japánoktól zsákmányolt kézi fegyverekből állt a szovjet eredetű fegyverek mellett. Hiányzott a nehéztüzérség, a gépesített és páncélos erők, valamint a megfelelő légvédelmi és tankelhárító eszközök. A csapatok gépesítése annyira kezdetleges volt, hogy legtöbbször gyalog szállították az utánpótlást a frontvonalban lévő egységek számára. Gyengeségüket hatalmas létszámbeli fölényükkel és harctéri tapasztalatukkal egyenlítették ki. A kínai taktika gyors és agresszív gyalogsági hadmozdulatokra épült, amelyek során bekerítik és számbeli fölényükkel lényegében elárasztják az ellenséges vonalakat. Nagy szerep hárult az áttörésekben a meglepetés erejére is, ezért a támadásokat éjszaka hajtották végre.
A kínai katonák meglehetősen vegyes fegyverzettel rendelkeztek, amelynek egy része a kínai nacionalista csapatok készleteiből származott, ahogy a képen látható, importált és licensz alapján is gyártott csehszlovák eredetű ZB vz. 26 könnyű géppuska is. (4)
A félsziget nyugati oldalán a CPV 13. Hadserege 1950. október 19-étől fogva titokban kezdte meg a beszivárgást a Jalu folyón keresztül (más források szerint a kínai csapatok október 14-én léptek először észak-koreai területre). Kezdetben parancsuk szerint csak a dél-koreai csapatokkal bocsátkozhattak harcba, amire október 25-én sor is került, és a dél-koreai és amerikai csapattestek közötti résekben manővereztek. Október végén meglepetésszerű, de korlátozott támadásokkal megállították a dél-koreai és amerikai erők előrenyomulását. A kínai és észak-koreai csapatok – egyes források szerint a kínai hírszerzés hibájából, akaratlanul – november 1-jén Unszannál (Unsan vagy Yunshan) csaptak össze az amerikai erőkkel, akiket a több irányból egyidőben megindított támadás teljesen váratlanul ért. Unszannál a koreai háború egyik legsúlyosabb vereségét szenvedték el az amerikai csapatok: veszteségeik meghaladták az 1149 főt, beleértve a 449 halottat; a többnapos véres harcokból csak kis csoportokban, járműveiket és nehézfegyverzetüket hátrahagyva tudtak elmenekülni.
 |
| Két amerikai katona adja meg magát a kínai csapatoknak. (5) |
Az elkövetkező néhány napban (november 4 - 5. körül) a kínai erők a félsziget nyugati és keleti részén is harcba bocsátkoztak, majd Peng tábornok utasítását követve visszavonultak védelmi állásaikba, a hegyvidéki és erdős területen lényegében eltűntek az ENSZ-csapatok szeme elől. Ezek a hadmozdulatok jelentették az úgynevezett "Első offenzívát".
Annak ellenére, hogy Walker tábornok taktikai visszavonulást rendelt el, MacArthur meg volt győződve arról, hogy mindössze kis létszámú kínai erők vannak jelen Koreában, és hogy az offenzíva folytatásával gyorsan és végérvényesen lezárható a háború, valamint megelőzhető az esetleges komolyabb kínai beavatkozás. MacArthur és parancsnoksága kiadta a parancsot – a történelem során már sokadjára – a ’Home by Christmas’, vagyis a „Karácsonyra otthon vagyunk” nevű offenzíva megtervezésére. A X. Hadtest egyes alakulatai még a Jalu folyóig is eljutottak (Hyesanjin és Singalp’ajin pontoknál november 21-én, illetve 28-án), ezeket a felderítő-támadó csapatokat követte volna Walker és Almond tervei szerint a félsziget mindkét oldalán november 24-ei, illetve 27-ei kezdettel elindítandó fő offenzíva.
Az amerikai katonai hírszerzés és felderítés teljes mértékben csődöt mondott. A kínai támadások ellenére továbbra is ragaszkodtak ahhoz, hogy mindez csak a becsléseik szerint 34 500 kínai önkéntes koreai aktivitását tükrözte, a valóságban azonban – a harcok látszólagos szünetében – 30 hadosztályba szervezve összesen 300 ezernél több kínai katona érkezett meg a koreai hadszíntérre (más források szerint ezalatt 250 ezer kínai katona szivárgott be a félsziget nyugati, míg 150 ezer a keleti hadszínterére).
 |
A Kínai Népi Önkéntes Hadsereg (CPV) katonái kelnek át a Jalu folyón. (6) |
November 24-én az ENSZ-erők újra mozgásba lendültek, a végletekig kifeszítve utánpótlási vonalaikat és széthúzva egységeiket a front mentén. Az elindított offenzíva a terveik szerint lezárta volna a háborút. A félszigeten keresztülhúzódó Thebek-hegység különítte el az ENSZ-csapatok két fő egységcsoportját: nyugaton Walker Nyolcadik Hadserege, keleten pedig Almond tábornok irányítása alatt a X. Hadtest állomásozott, mindegyikben megtalálhatóak voltak az amerikai hadsereg vagy tengerészgyalogság hadosztályain kívül dél-koreai hadosztályok is. A brit tengerészgyalogsági különítményen kívül a többi országokból érkező ENSZ-csapatok többsége – beleértve a legnagyobb létszámmal jelen lévő brit nemzetközösségi csapatokat és a Török Dandárt is – a Nyolcadik Hadsereg parancsnoksága alá tartozott. A Nyolcadik Hadsereg egységei nyugaton, Phenjantól mintegy 80 kilométerre északra, a Ch’ongch’on folyó mentén lévő állásaikból indulva kezdték meg a támadást. Több mint 24 órán keresztül úgy tűnt, hogy az offenzíva eléri célját, azonban másnap éjszaka a kínai és észak-koreai csapatok megindították a "Második offenzívát", melynek célja az volt, hogy a félsziget közepén – a kínai 13. Hadsereg mintegy 180 000 katonájával – indított támadással áttörjenek a korábban már meggyengített dél-koreai hadosztályokon, amivel kettévágják az ENSZ-erőket és elzárják visszavonulási lehetőségüket (miközben a frontálisan támadó csapatok lekötik az ENSZ-egységeket az átkaroló művelet ideje alatt).
 |
| A kínai csapatok (kiegészülve az észak-koreai hadsereg maradékával) 1950. november 25-én kezdték meg offenzívájukat. Nyugaton a kínai 13. Hadsereg Kunu-ri közelében elvágta és lényegében megsemmisítette az amerikai 2. Gyaloghadosztályt, visszavonulásra késztetve a teljes Nyolcadik Hadsereget. Keleten a kínai 9. Hadsereg kerítette be a X. Hadtest zömmel az 1. Tengerészgyalogos-hadosztály erőiből álló ENSZ-csapatokat a Chosin-víztározónál. (7) |
Támadásaikkal az ENSZ-csapatok közötti réseket keresték és áttörtek a Nyolcadik Hadsereg jobbszárnyát adó II. ROK Hadtesten. Az amerikai és ENSZ-egységek gyors ütemben szorultak vissza, másnap végére a teljes Nyolcadik Hadsereget a bekerítés veszélyeztette. A harctéri jelentések ellenére Walker és MacArthur egészen november 28-ig nem engedélyezte az amerikai 2. Gyaloghadosztály visszavonulását, azonban addigra a kínai 38. Hadtest (Hadsereg) elvágta a Kunu-riből Sunchon felé történő visszavonulás útját. A kínai egységek befészkelték magukat a domboldalakon kialakított állásaikba, ahonnan folyamatos kézifegyver-, géppuska-, gránát- és aknatűz alatt tartották a völgyek útjain összezsúfolódó, lassan mozgó amerikai járműveket. Az amerikai egységek teljesen elvesztették szervezettségüket, az út megtelt tankok, lövegek és szállítójárművek roncsaival; voltak tüzérségi egységek, amelyeknek hátra kellett hagyniuk teljes fegyverzetüket.
 |
| Kommunista csapatok rohamoznak az úton. (8) |
 |
|
A kínai és észak-koreai csapatok a magaslatokról tartották tűz
alatt az úton visszavonulni próbáló ENSZ-erőket. (9) |
A kínai harctéri taktika viszonylag egyszerű volt: frontális gyalogsági támadások hullámaival kötötték le az ENSZ-csapatokat, amelyeket megelőzték vagy végig kísérték a szárnyak elleni akciók, amelyekkel a gyenge pontokat keresték. Amint megtalálták, megindult a katonák áradata, hogy a több irányból indított ismételt támadásokkal megtörjék az ellenállást az azonosított gyenge pontoknál. Az áttörés után a koalíciós vonalak mögött úttorlaszokat emeltek és a beszivárgó egységekkel kiegészülve hátba támadták a harcoló ENSZ-egységeket. A visszavonuló ENSZ-csapatok – amennyiben meg akarták őrizni járműveiket, tankjaikat vagy tüzérségi fegyvereiket – gyakran több oldalról is tűz alá kerültek az akadályok eltávolítása közben. Sokszor felszerelésüket és járműveiket hátrahagyva, gyalog kellett utolérniük fő alakulataikat. A kínai csapatok támadását a legtöbbször sípok, kürtök és dobok hangja kísérte, mivel elegendő számú rádió hiányában ezek segítségével hangolták össze hadmozdulataikat. A visszavonulás során a körülmények hatására több amerikai és ENSZ-egységben felbomlott a fegyelem, nagyon sokan fogságba estek.
 |
| A kínai tisztek kürtjeinek, sípjainak hangja adta meg a jelet a
rohamokra. Hangjuk kísérteties aláfestést jelentett a védekező ENSZ-katonák számára. (10) |
 |
| Kínai katonák egy úttorlasznál
készülnek rajtaütésre. (11) |
Az ENSZ-erők repülőgépeinek támadásai akadályozták meg a CPV-csapatokat abban, hogy teljesen körbezárják az amerikai és ENSZ-csapatokat, és még nagyobb veszteségeket okozzanak nekik. A visszavonuló páncélos egységeknek az ellenséges tűz mellett meg kellett küzdeniük a mínusz 20-30 fokos hidegben lefagyott keskeny hegyvidéki utakkal is, az emelkedőkön a tankok megakadályozhatatlanul csúsztak le az utakról, órákra feltartva a mögöttük jövők haladását. A kétségbeesett helyzetekből sokszor rögtönzött megoldásokkal igyekeztek kikerülni: több kannányi fagyállót öntöttek a kaptatóra vagy benzint locsoltak az útra, és meggyújtották, hogy a felolvadó felületen fogást találjanak a lánctalpak.
Mire az utolsó egységek november 30-án elérték Sunchont és a felmentésükre igyekvő 27. Brit Nemzetközösségi Dandárt, a hadosztály 4500-5000 katonát, létszámának 40 százalékát elvesztette, felszerelésének és tüzérségének többségével egyetemben. Hat napon keresztül kellett harcolva visszavonulniuk, amíg újra védhető pozíciókat értek el.
Kezdetben Walker tábornok Phenjantól északra tervezte a védelmi vonalak kialakítását, azonban miután ez a kínai csapatok áttörésével és az ENSZ-csapatok veszteségei és szervezetlensége miatt meghiúsult, a 38. szélességi kör magassága és az Imjin folyó vonala lett az új célkitűzés. Ha az ENSZ-erők visszavonuló csapatainak sikerült elszakadniuk a harcoktól, a kínai erők nem tudták tartani a lépést a motorizált csapatokkal a visszavonulás során. Phenjan kiürítését december 2-án kezdte meg a Nyolcadik Hadsereg, felrobbantva minden olyan objektumot, amely a kommunista csapatok segítségére lehet (a város evakuálásában ausztrál, kanadai és amerikai rombolók is részt vettek). Az Imjin folyóhoz történő visszavonulás három hetet vett igénybe.
 |
| Centurion tankok szállítják a 29. Brit Dandár katonáit, mialatt koreai
menekültek készülnek az Imjin folyón történő átkeléshez. (12) |
 |
| A 27. Brit Nemzetközösségi Dandár visszavonuló
teherautói útban az újonnan kijelölt állások felé. Az út mellett álló roncsok a
korábbi ENSZ offenzíva mementói. (13) |
Mindeközben a félsziget keleti oldalán a kínai 9. Hadsereg 120 ezer katonája készült bekeríteni a saját offenzívájuk folytatását tervező X. Hadtest amerikai és dél-koreai alakulatait. Az ENSZ-erők előrenyomulását a Jalu folyó felé az amerikai 1. Tengerészgyalogos-hadosztály és a 7. Gyaloghadosztály egységei vezették volna a Chosin (Changjin)-víztározó mindkét oldalán előrehaladva, és ők voltak a legközelebbi összeköttetésben a Nyolcadik Hadsereg jobbszárnyával is. A X. Hadtest parancsnokságának sürgetése ellenére, a tengerészgyalogosok parancsnoka, Smith vezérőrnagy tartott attól, hogy túl széles frontvonalon szóródnak szét így egységei, ezért lelassította a támadás felépítését. Almond tábornok vezette X. Hadtest offenzívája végül soha nem indult el érdemben. November 27-én éjszaka három kínai hadosztály egyszerre rohanta le a Chosin-víztárózó két partján állomásozó amerikai erőket. A CPV csapatai több tengerészgyalogos ezredet és a szárazföldi erők harccsoportját, a ’Task Force MacLean’-t is körbezárták Yudam-ni, Hagaru-ri és Koto-ri közelében.
 |
| Amerikai tengerészgyalogosok kísérlik meg felvenni a kapcsolatot egy a kínai támadás során elvágott századdal Yudam-ni térségében 1950. november 27-én. (14) |
A tengerészgyalogosok november 29-én kezdték meg a kitörést Hangaru-ri felé, amit mind a hegyvidéki domborzat, mind pedig a jóval fagypont alatti hőmérséklet nehezített. A kínaiak útakadályokat állítottak, és az utat szegélyező hegyoldalakról tűz alatt tudták tartani a menetoszlopot, súlyos veszteségeket okozva járművekben és élőerőben egyaránt. A – korábbi parancsnokuk fogságba esése, illetve néhány nappal későbbi halála miatt átnevezett – Task Force Faith ideiglenes harccsoport maradéka, 2500 katonájából mindössze nagyjából 1500 fő december 1-éről 2-ára virradó éjszaka érte el a tengerészgyalogosok állásait Hagaru-rinél, elvesztve egymást követő mindkét parancsnokát is. A Chosin-víztározó körüli harcokban a tengerészgyalogosok 4400 katonát vesztettek, a kínai veszteségeket 20 ezer halottra becsülik, többségük a hidegnek esett áldozatul.
 |
| Tengerészgyalogosok vesznek fel tüzelőállást az út mellett Yudan
közelében 1950. november 29-én. A kép előterében térdelő katona éppen
bajonettjét szereli föl puskájára. (15) |
 |
| Tengerészgyalogosok küzdik át magukat a hóesésben a
találkozási pont felé. (16) |
 |
|
Sebesült amerikai káplán olvas
fel gyászbeszédet tengerészgyalogosok hóval borított teste fölött. (17) |
Az 1. Tengerészgyalogos-hadosztályra és a Task Force Faith maradékára még egy több mint 80 kilométeres, szűk hegyvidéki úton keresztülvivő visszavonulás várt Hungnam kikötőig. A folytatódó út során a harcoló alakulatok biztosították a magaslatokat, nappal a tüzérség és a koalíció bombázói és vadászbombázói igyekeztek megtisztítani az utat a visszavonuló egységek előtt, valamint légi úton ellátni a tengerpart felé tartó csapatokat. Ehhez szinte minden rendelkezésre álló erejüket igénybe vették, köztük többek között a reaktivált USS Princeton (CV-37) és a Hong Kongból visszarendelt HMS Theseus repülőgép-hordozókat is. Koto-ri közelében egy komplett híd nyolc darab, több mint kéttonás elemét is légi úton kellett 8 darab C-119-es szállítórepülőnek ledobnia, hogy pótolhassák a kínai egységek által felrobbantott hidat. A csapatok előőrse december 10-én reggel érte el a koalíciós erők északi csapatait.
 |
| C-47-es szállítórepülőkkel evakuálják a sebesülteket a Hagaru-ri
térségében húzódó frontvonal közeléből a "Chosin-visszavonulás" ideje
alatt. (18) |
 |
|
Várakozó tengerészgyalogosok
pihennek a Yudam-ni és Toktong-hágó közötti úton, mialatt más egységek
megtisztítják a hegygerincet. (19) |
 |
|
Miután a kínai csapatok
felrobbantották a Chosin-víztározótól kivezető egyetlen út hídját, a területen
állomásozó minden amerikai egység csapdába esett. A csapatok csak a C-119-es
szállítógépekről ledobott hídelemek segítségével tudták folytatni visszavonulásukat
(a nyolc darab, egyenként több mint 2 tonnás elemből hat ért célba). (20) |
 |
| Az amerikai 5. és 7. Tengerészgyalogos-ezred katonái
várakoznak a visszavonulás alatt. (21) |
 |
|
Amerikai egységek folytatják
útjukat a közvetlen légi támogatást nyújtó ENSZ-repülőgépek sikeres támadása
után. (22) |
MacArthur tábornok december 8-án adott parancsot a teljes X. Hadtest evakuálására Hungnam kikötőjéből, ami végül karácsonykor fejeződött be. A művelet során két hét lefolyása alatt 193 vízi jármű 105 ezer katonát, 91 ezer koreai civilt, mintegy 17 500 járművet és 350 ezer tonna felszerelést szállított el.
 |
| A X. Hadtest katonai rendésze készül viszonozni a konvojt megállásra
kényszerítő kommunista csapatok tüzét, 1950. december 6. (23) |
 |
| Amerikai őrjárat tagjai lövik könnyű géppuskájukkal a
kínai csapatok dombokon lévő állásait Haejung közelében. (24) |
 |
| Koreai menekültek készülnek felszállni egy LST partraszálló
hajóra Hungnam tengerpartján 1950. december 19-én. A kép bal oldalán néhány
menekült ökrös szekérről pakolja ingóságait egy halászhajóba. (25) |
 |
| A USS Begor (APD-127) távolodik el a parttól, hogy a
fedélzetére vegye az utolsó ENSZ egységeket, mialatt a robbanótöltetek
megsemmisítik Hungnam kikötőjének létesítményeit 1950. december 24-én. (26) |
Annak ellenére, hogy relatíve kevés áldozattal – 13 ezer főnyi veszteséggel – vészelte át a koalíció a kínai támadást, az ENSZ szárazföldi haderő nagy része teljesen dezintegrálódott. A 38. szélességi kör felé történő hátrálás az amerikai hadtörténet leghosszabb visszavonulását jelentette, amire a frontkatonák csak a 'Big Bug-Out' néven hivatkoztak (a magyarra nehezen lefordítható szleng kifejezéshez talán a „Nagy Elszelelés” vagy a „Nagy Elmenekülés” áll a legközelebb, utalva a bogarak gyors menekülésére).
 |
| A Chosin-víztározó körüli harcokban fogságba esett
amerikai katonák csoportja. (27) |
 |
| Kínai és észak-koreai katonák ünneplik győzelmüket. (28) |
A háborúnak ebben az új szakaszában már szovjet pilóták is aktívan részt vettek. Kezdetben ugyan még elsősorban védelmi feladatokat láttak el: nem a támadó csapatokat, hanem a stratégiai fontosságú pontokat, például a Jalu folyó kiemelt hídját védték, így tevékenységük a mandzsúriai bázisok közelére korlátozódott. Tilos volt átrepülniük a Jalun vagy berepülni az ENSZ-erők által ellenőrzött területek és a Sárga-tenger fölé, hogy elkerüljék a fogságba esést. A szovjet pilóták CPV-egyenruhában és személyes iratok nélkül repültek, valamint a parancs szerint csak koreaiul kommunikálhattak rádión egymással, azonban ez a tilalom az éles bevetések alatt nem sokáig bizonyult betarthatónak. A szovjet jelenlét nyílt titoknak számított: 1951 végéig a MiG-15-ösökön kizárólag szovjet pilóták repültek, csak ezt követően kezdtek kínai és észak-koreai pilóták is bekapcsolódni, azonban a szovjet részvétel kiterjedtségéről és valós nagyságrendjéről csak a hidegháború befejezését követően lehetett pontosabb képet alkotni. 1950. november 1-jén kaptak parancsot a határ átlépésére és az észak-koreai légtérbe történő berepülésre, amivel új fejezet kezdődött a Korea fölötti légi háborúban is.
A történelem első sugárhajtású repülők közötti („jet versus jet”) légi csatájának esete jól példázza az egész koreai háborúval kapcsolatos történelmi emlékezet kettősségét és az objektív kép kialakításának nehézségeit. A szovjet–orosz történeti források szerint 1950. november 1-jén MiG-15-ös vadászgépek megtámadtak és légi párbajba bonyolódtak amerikai vadászgépekkel, amely során egy amerikai sugárhajtású F-80 Shooting Star és egy légcsavaros F-51D Mustang gépet lelőttek. Az amerikai jelentések mindkét gép elvesztését elismerték, azonban mindezt a légvédelmi tűznek tulajdonították. A nyugati szakirodalomban széles körben elterjedt nézet szerint az első sugárhajtású légi csata és légi győzelem november 8-án zajlott le, aminek alkalmával az amerikai légierő F-80-as gépe lelőtt egy MiG-15-öst. A szovjet-orosz források szerint az említett gép valóban találatot kapott, de csak könnyebb sérüléseket szenvedett. Az amerikai haditengerészet első „jet” légi győzelmére másnap került sor, amit egy F9F-2B Panther ért el. A szovjet jelentések elismerik ennek a MiG-15 vadászgépnek az elvesztését, továbbá ezt tartják az első hivatalos veszteségnek és ezzel együtt az első amerikai légi győzelemnek. Ez utóbbi volt az első, mindkét fél által is elismert légi győzelem.
November 9-10-én tömeges légi csatákra is sor került, amiben a szembenálló felek 50-60 gépe is részt vett. Szovjet statisztikák szerint 1950 novemberében a szovjet vadászgépek 31 légi győzelmet arattak (9 darab F-51, 7 darab B-29, 7 darab F-80, 6 darab F9F-2 és 2 darab AD-1 felett), valamint további 19 gépet rongáltak meg 3 darab MiG-15 elvesztése és 4 sérülése árán. Emellett az észak-koreai légierő maradékának Jak-9 és La-9 légcsavaros vadászgépei is újra bekapcsolódtak a harcokba.
A MiG-15-ösök feltűnése sokként érte az ENSZ és amerikai légierő vezetőit, amire válaszul a koreai hadszíntérre küldték a – nyugat-európai szovjet fenyegetés miatt korábban visszatartott – F-84 Thunderjet és F-86 Sabre vadászgépeket, mivel teljesítményét tekintve a nyugati gépek közül egyedül az F-86-os tartozott a MiG-15-ösökkel egyező kategóriába. Továbbá kénytelenek voltak megváltoztatni a korábban alkalmazott bevetési elveket is.
 |
| Az amerikai haditengerészet AD-3 Skyraider gépe
emelkedik feljebb, miután ledobta 2000 fontos (900 kilogrammos) bombáját a Jalu
folyón átívelő híd koreai oldalára Sinidzsu városánál. A fénykép 1950. november
15-ére datált, de valószínűleg néhány nappal korábban készült. (29) |
 |
| Egy B-29 Superfortress fotófelderítő roncsai a japán
Iruma (Johnson) légibázison végrehajtott kényszerleszállást követően, miután
MiG-15-ös vadászgépek súlyosan megrongálták a Jalu folyó felett 1950. november
9-én. (30) |
 |
| 1950. november 23-án készült fénykép egy Észak-Korea
fölött lezajlott légi csatáról, melynek során a USS Leyte hordozóról felszálló
F9F-2 Panther vadászgépek lelőttek egy MiG-15-öst. (31) |
 |
| Füstfelhőt húzó, eltalált szovjet MiG-15-ös vadászgép,
1950. november 23. (32) |
- A felhasznált irodalmak teljes listáját a sorozat egy külön bejegyzése tartalmazza.
Képek, illusztrációk forrása:
(1) Xinhua
(2) n.a. (in Red Devils over the Yalu - A Chronicle of Soviet Aerial Operations in the Korean War 1950-53; Igor Seidov, Helion & Company)
(3) LCDR Edward L. Rollins Collection #: UA 452.02
(4) n.a. (Yonhap News / Fotoe)
(5) n.a. (Kuaibao)
(6) 10th Anniversary of the Democratic People's Republic of Korea Commemorative Book
(7) Carter Malkasian - The Korean War 1950-1953 (Osprey Publishing)
(8) n.a. (Fotoe)
(9) n.a. (Huaxia)
(10) National War Memorial of Korea
(11) n.a. (Fotoe)
(12) IWM BF 10316
(13) IWM BF 164
(15) AP Photo / USMC
(18) U.S. Air Force
(19) Oliver P. Smith Collection (COLL/213), Marine Corps Archives & Special Collections
(20) U.S. Air Force
(21) Sgt. Frank C. Kerr. (Marine Corps); NARA FILE #: 127-N-A4852; WAR & CONFLICT BOOK #: 1392
(22) Cpl. McDonald. (Marine Corps) / NARA FILE #: 127-N-A5439 / WAR & CONFLICT BOOK #: 1432
(29) Official U.S. Navy Photograph (National Archives)
(30) U.S. Air Force
(31) Official U.S. Navy Photograph (National Archives) #: 80-G-424090
(32) Official U.S. Navy Photograph (National Archives) #: 80-G-424091
Megjegyzések
Megjegyzés küldése